Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (5.)

emigrálnak” (Márai, Fenyves, Komlős, Simándy Pál), mások kéziratai itt jelennek meg [Szenes, Neubauer, Mécs), néhányan egy időre elhallgatnak (Forbáth, Földes, Lányi). A kisebbségi géniusz hattyúdalát Győry Dezső fogalmazta meg:

Ide kerültünk? Hol itt a hiba? a múlt kihúnyt, a jövő vaksi, Tisztán teljességes a mai galiba.

Tucatmessiások és álpróféták csapatával szemben az évtized végére a Hol a költő? drámai kérdésére csupán egyetlen válasz maradt: dermedni a néma milliókkal. Az új helyzet kialakulásához hozzájárult, hogy tíz év után enyhült a szellemi határzár, s a budapesti újságok, könyvek ismét eljuthattak a szlovákiai magyar olvasókhoz. A szlovenszkói író ismét úgy érezte, hogy a kisebbségi lét — rangját veszítve — újra Prága, Pest és Bécs kulturális gyarmata lett. Ha az indulás éveiben terhes és nemkívánatos volt a pesti irodalmi mérce, ezekben az években újra polgárjogot szerzett. Sablonok, kisebbségi életproblémák kliséi helyett a már csaknem elhalt művészi, esztétikai igények ismét feléledtek, hisz az irodalom és annak versenyképessége miatt erre szükség volt. Annak idején Fábry Zoltán állapította meg imponáló biztonsággal, hogy: „A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne magyarságunkat. „Ezt kérték számon azok a kritikák is, melyek a magyarországi sajtó — egyebek között a Nyugat — hasábjain, főleg a harmincas évek elején, csehszlovákiai magyar művekről megjelentek.

A kisebbségi élet és sorsközösség elhomályosult képletéből keresték a kiutat azok, akik a harmincas évek elején a „valóság logikájára való átváltódást” hirdették. A „nagy ámulásban” a Sarló-mozgalom ösztökélésére tört utat magának az új irodalom, a szellemi életnek az az új rajzása, mely álmok és rózsaszín ködök helyett az élet valóságára apellált.

A REALIZMUS ÚTJÁN — SZOCIALISTA IRODALMI TÖREKVÉSEK A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOMBAN (1930—1938)

A harmincas évek elejére kialakultak a kisebbségi irodalom fejlődésének a körvonalai, s elhatárolódott egymástól a műkedvelő (azaz: a vidéki, dilettáns) irodalom és a kisebbségi életérzés művészi kifejezését vállaló, európai igényeket emlegető (ám a beváltással még jócskán adós) irodalmi irányzat. Ez utóbbi a polgári irodalmat éppúgy magában foglalta, mint az emberírodalom, majd a valóságirodalom igényeit valló művészi törekvéseket.

A húszas évek közepén Fábry által emberirodalomnak nevezett irodalmi irányzat az évtized végére elveszítette a krisztianizmus jegyeit, s humanizmusának kifejezésére a biblikus szimbolika is feleslegessé vált. A német expresszionizmus emberkultuszára épülő emberirodalom, mely az írást cselekvésként értelmezte, abban különbözött a korábbitól, hogy nem húzott merev határvonalat az én-gyötrődések megszólaltatása és a közösségi sorskérdéseket felvető megnyilvánulások közé. Sőt, a változni és változtatni szükségszerűségét látva, a „negyedik rend egyenlítő és emberséges jövője” érdekében, életteremtő szerepet szánt írónak és irodalomnak egyaránt. „... az irodalom — írta Fábry Zoltán 1927-ben — ma harc és védelem az emberért, elsősorban a legkínzottabb rabszolgáért: a proletárért.” Minden más mérték „múltmérték” számára. Ítéletében oly messzire ment, hogy Jókai is csak a „gyönyörű, sosem volt, sosem lesz mesék” írója, a „regényoperett egyetlen nagy képviselője” volt a számára.

Az emberirodalom valóságigénye a harmincas évek elején szinte átadta a stafétabotot annak az irodalmi törekvésnek, melyet valóságirodalomként ismerünk. Jellemző erre az Irányzatra, hogy akár kísérője, akár szervezője a társadalmi és nemzetiségi létnek — Alexander Matuška szlovák irodalomtörténész szavaival élve — „inkább szolgál, mint esztétizál”. Századok folyamán azonban a történelem is arra kényszerítette a magyar írót, hogy feloldódjék abban a közösségben, amelyhez tartozik, s azo-