Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - ÉLŐ MÚLT - T. Erdélyi Ilona: Erdélyi Jánosra emlékezve
IsILCQ) mjtEtiltf T. Erdélyi Ilona ERDÉLYI JÁNOSRA EMLÉKEZVE Az író arcát, egyéniségének külső jeleit két portré segítségével eleveníthetjük meg. Az első, Barabás Miklós festménye, 1845-ben készült, a másik egy húsz évvel későbbi fénykép. Barabás modellje a kor polgári viseletében, kék frakkban, fekete selyemmellényben, fehér ingben ült a mesternek. A posztó fénye, a selyem csillogása nemes anyagról, szolid, választékos, a hangostól, a feltűnőtől tartózkodó ízlésről árulkodik. Az alig ovális, már-már kerekded arcot dús sötétszőke haj és az erős bajusz alatt gondosan ápolt körszakáll keretezi. A képet, az arcot a szem uralja. Erdélyi János talán éppen Barabás festői módszerére emlékezve írta tizenkét esztendővel később: „Mikép a fös- tész, midőn arcot másol, a szemet másolja ki elébb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén leikébe, úgy kerestem én azt a szemet, amelyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.” Barabás megtalálta. Az értelmet sugárzó, vizsgálódó kék szem erőt, biztonságot és bizakodást mutat, bepillantást enged a céltudatos és határozott fiatal férfi leikébe, aki megtérve hosszú nyugat-európai utazásából,, teljes szellemi fegyverzetben készen áll, hogy sorsát beteljesítve megkezdje a harcot a hazai elmaradottság, a szegénység és a társadalmi előítéletek ellen — saját eszközeivel, vagyis a művelődés, az irodalom segítségével. Barabás, az emberi arc ábrázolásának mestere nem maradt adós az egyéniség másik arcának felvillantásával sem, amikor az erős vonalú, telt száj körüli, alig-alig látszó., az arckifejezést mégis lágyító mosolyt megörökítette. Mert a derű, a kedély, a gazdag érzelmi élet és a földi örömök kedvelése ugyancsak hozzátartozott a másolt 'arc tulajdonosához. Ha nem ismernők a képen ábrázolt személyt, írónak, művésznek vagy világot járt literary gentleman-nek gondolnánk. Nem fedeznénk fel benne a kaposi telkes jobbágy fiát, aki másfél évtizeddel korábban nagy elhatározással odahagyta a pataki kollégiumot, mint akkor gondolta, örökre, és hátat fordított a tudománynak, hogy visszatérjen Nagykaposra és törődött, szívbeteg apja helyére beálljon a barázdába, megfogja az eke szarvát. A másik arckép húsz évvel későbbi, 1865-ös fénykép. A frakk helyett fekete posztóból' varrott zsinóros magyar kabátot, fekete szövet mellényt visel a javakorabeli, ötvenegy esztendős férfi. Öltözetének választékossága ekkor sem hagy kivetni valót, a szakáll és a bajusz azonban arról vall, hogy viselőjük kevesebbet tűnődik a világgal. Az arc mosolytalan. A bánat és a keserűség, a hatvanas évek állandó kísérője két mély ráncot vésett a száj köré. Nyoma sincs már a bizakodásnak és a derűnek, befelé fordult a tekintet és megfáradt. Az emberekben csalódott, a közügyekbe belefáradt, a nagyvilágtól félrehúzódott vidéki földesurat is ábrázolhatna a kép, ha a szellemről tanúskodó széles
