Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Miklósi Péter: A kórus (húszéves a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara)

néha előfordul ugyan formaingadozás, de ha valóban kell, mindig nívósat tud produkálni! ' J

— Szeretettel gondol vissza a kórusra?

— Persze. A kórusra mindig szeretettel.

A kérdésre, hogy van-e a kórustagok között rangsor, vannak-e, akik magukat, a szólamukat fontosabbnak tartják mákoknál, Janda Jván, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának vezető karnagya kertelés nélkül, nyíltan felel.

— Minél komolyabb valaki emberként és muzsikusként, minél komolyabban veszi a kórus küldetését, annál kevésbé fordul elő ilyesmi. A kórus homogén testület, mondhatnám: test, nem hiányozhat belőle egyetlen testrész, esetünkben tehát szólamrész^ sem. Ha önmagában nézzük, a karéneklés tényleg hálátlan feladat, nem eléggé mutatós, valóban ritkán lehet egyénileg is kiugrani. Ám az a jó énekkar, ahol rivalizálás helyett szigorú és mégis szárnyalóan oldott együtthangzás van! Akadnak gúnyolódók, akik viccelődve azt mondják: „Az énekkarosok falkában dalolnak.” Ez természetesen tréfa. Sőt! A karéneklésben éppen az a nehéz, hogy sokan dalolják ugyanazt, ezért nagyobb- figyelemösszpontosításra van szükség. Olyasmi ez, mint egy Eenekar hangszereinek a megszólaltatása, hiszen a kórusban is ügyelni kell arra, hogy a szólamok azonos tónusban s kellő harmóniával csendüljenek fel. Ha valaki technikai hibát, zenei nyelven bakit, gikszert csinál, azt általában elnézzük. Más eset, ha ilyesmi többször ismétlődik.

— Vajon szavakban is megfogalmazható a karmesteri egyéniség lényege?

— Én például eléggé robbanékony vagyok. Zeneileg is a mozgalmasságot, a dinamikát, a nagyobb dallamíveket, a szép építkezést szeretem.

— Mi kell ahhoz, hogy >egy-egy új kórusmű „koncertkész” legyen?

— Több havi összejövetel programjába iktatott gyakorlás. A kórusmuzoika nem bírja a tömény adagolást, hanem fokozatosan kell elsajátítani a bonyolult ritmusokat. Ezért amit megtanulunk, félretesszük, azután újra elővesszük, közben az anyag érzelmileg érik. A próbák során persze rengeteget beszélgetünk. Hogy miért csináljuk ezt éppen így; hogy miért ismétlünk valamit számtalanszor? ... A karmester legfontosabb feladatainak egyike, hogy a kórus tagjai játszva éljék át a zenét, a fegyelmet, a művelődés, örömét.

— Kedveli a tapsot?

— Őszintén szólva jólesik, mert szorongás- és izgalomlevezető hatása van. De legszívesebben a kórustagokat tolnám magam elé, ha tapsolnak. Nekünk sooern egyéni, sikereink vannak, mindig a kórusé a siker.

Dunaszerdahely vagy Nyitra, Pelsőc vagy Szepsi, Királyhelmec vagy Tőketerebes .... Ezúttal nem a helység a lényeg, mert a kórus Dél-Szlovákia valamennyi táján otthon van.

Hideg őszi reggel van, a csípős szélben, szája elé sálat tekerve, huszonöt év körült fiatalasszony siet a vidéki városka utcáin. A művelődési otthon előtt megáll, két aprót köhint és belép.

Pillanatokkal később zongoraszó hallik a teremből, s egy hang, Vass Lajos hangja:

— Csak nyugodtan énekeld utánam, biztos, hogy menni /fog.

Bátortalanul, kicsit akadozva, de tisztán csendül fel egy üde szoprán hang a Gyurcsó István versére komponált dalt gyakorolva:

Dalolj szívem, zengjen a szó, dalra a szív a bíztató.

Dalra figyel kelet, nyugat, verjnük, ha kell, dalból hidat.

Dalolj, dalolj, ne félj szívem, a bátraké a győzelem!