Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Aich Péter: A meghasonláson túl (novella)
A MEGHASONLÄSON TÜL szeretnék elmondani neked valamit, ha már azt akarod, hogy magamról! meséljek, kedvesem, azt mondtad, mondjam el mint a barátomnak, bár nem tudom, hogy miért tenném, úgy lesz veled is, mint e hajnali álommal, de ne hidd, hogy bántani akarlak, amit elmondok, már nagyon régen volt, zöld volt a világ, s én éppen túl voltam a meghasonlás korszakán, amikor találkoztunk: fiatal asszonyka volt, nagy szemű, kócos kislánya három-négy éves lehetett, s maga is olyan kislányos, arra már nem emlékszem, hogy hívták, csak arra, hogy apró volt és hajlékony,, akár egy rózsaág, különös bájjal lengett körül, miközben úgy tett, mintha semmit sem vettem volna észre: próbára tettem magát, írta később,, és meggyőződtem, hogy ő a nap szívében delel, s meglehet, valóban így tapasztalta, hiszen sosem éltem vissza bizalmával, azzal az érthetetlen bizalmával és vonzalmával, amelyet most sem értek, kurta leveleit újraolvasgatva, rövid üzenetek, egykor találkákra hívtak, ez volt minden,, tanár úrnak szólított, vagy azt írta egyszerűen, hogy kedves, bár — furcsa, most tűnik csak föl — sosem szólított így, egyszerű kis hivatalnoknő volt, gimnasztikát művelt, vagy táncolt, isten tudja, neki is megvoltak a maga rejtélyei, egyszer meghívott színházba, csak jöjjek, ő ott is lesz meg nem is, a pénztárnál egy jegy a nevemre szólt, állítólag: beugrott egy szerepbe, s mikor végre elárulta, melyikbe, az istenért sem tudtam összeegyeztetni, valóban ő volt-e, túl nagynak tűnt a szerep és idézni nem volt hajlandó, így sohasem tudtam meg igazán, mi volt a játék lényege, néha kinn sétáltunk a réten vagy este a mezőn, a vetésben, röviden, elosont otthonról, úgymond csak anyja tudott róla, férjének, úgy látszik, kevés képzelőereje volt, s ezt pótolandó én voltam hivatott, boldognak látszott, könnyedén libegett, akár a pernye a déli szellőben, bájos volt, lakozott benne valami varázslatos, ami meghatott, s egyúttal valami tapinthatatlan, ami idegenné tette, s most, néhány soros leveleit újraolvasva, ismét megragadott közvetlensége, bár modora ma is oly légneműen hat rám, mint akkor, évekkel ezelőtt — vajon most mit csinál? —, s újból látni szeretném, mintha valami belőlem benne maradt volna, s szeretném visszaszerezni, bár inkább az az igazság, hogy ő gazdagított sivárságomban, még akkor is, ha semmi sem volt igaz az egészből, az sem, amit akkor elhittem, vagy valószínűnek tűnt, akárcsak ő maga Aich Péter
