Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Fény és kenyér
ben az írásokban is kísért helyenként a szentimentalizmus, s a később született Egri-novellák sem mindig mentesek ettől a zavaró felhangtól, de p legjobban sikerült darabokban a realisztikus ábrázolás, a valóság őszinte feltárása feledtetni tudja velünk ezeket a fogyatékosságokat. A húszas-harmincas években keletkezett Egri-novellákat olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha egy kísérletezés szemtanúja lenne. Egri, a jómódú polgárcsalád ivadéka elképzeli magának, milyen lehet számkivetettnek, nyomorultnak, megalázottnak lenni, s mindezt papíron meg is valósítja. Ennek a kísérletnek a végeredménye azonban előre megjósolható: az írásokból elénk táruló kép nem lehet a valóság hiteles tükörképe, csupán mesterkélt konstrukció. Ennek az időszaknak a legsikerültebb elbeszélései a Békesség és A topázköves gyűrű, talán éppen azért, mert ezekben az írásokban Egri mindenekelőtt a hősök bensőjében zajló küzdelemre összpontosított. Egri Viktor írásainak lendülete leginkább olyankor törik meg, amikor az író minden áron moralizálni szeretne, amikor az olvasó szájába rágja műve etikai mondanivalóját (Ábel; Kamba és az arany; Ártatlanok igazsága). Az író származása miatt bujdokolni kényszerült családjával a fasiszta rémuralom idején, s ez az örökös életveszély, az állandó rettegés és a rengeteg megpróbáltatás művészetére is óriási hatással volt. A Keserű égbolt ciklusba sorolt elbeszélések legtöbbjét éppen az teszi hitelessé, hogy az író nem fantáziája, hanem saját tapasztalatai alapján vetette azokat papírra, egyik-másik írásról bízvást elmondható, hogy valóban megtörtént eseményt dolgoz fel. Az egész kötet talán legkiforrottabb és legsikerültebb írása a szinte kisregénynek is beillő Keserű égbolt, amelynek rokonszenves főhőse egy zsidó származású ápolónő. Helénnek titkolnia kell származását, ha nem akar családja sorsára jutni, de éppen ezért titkolnia kell szenvedését is. Egri igen plasztikusan ábrázolja ezt az állapotot, s igazi humanizmusa akkor csúcsosodik, amikor Helén a kórházban találkozik egy német katonatiszttel, Hansszal, és a két fiatal egymásba szeret. Helénnek tulajdonképpen nem szabadna szeretnie a férfit, aki együtt harcol azokkal, akik szüleit és testvéreit elpusztították, de az éérzelem erősebb az ész ellenvetésénél, s Hans, bár a német hadsereg katonája, ugyanúgy szenved a háború poklában, tehát végső soron a szenvedés jogán összetartoznak. A történetet még hitelesebé teszi a környezet leírása, hiszen ez a rendhagyó szerelem nem távol a külvilágtól, hanem a háború véres forgatagában bontakozik ki. Egri Viktor további írásaiban is akadnak megrázó részek, jól jellemzett hősök, d3 a Keserű égbolt szintjéig nem ér fel egyik sem. Vitathatatlanul rokonszenves viszont Egri visszafogott, már-már tartózkodóan szerény hanghordozása, kultivált stílusa, amely szinte valamennyi írásában megfigyelhető. Nyelvi leleményekkel, tizenötsoros, körmondatokkal nem kívánja elkápráztatni az olvasót, másrészt azonban nem kenyere az egyszerűsítés sem. Környezetábrázolása mértéktartó, de pontos; ő még múlt századi nagy realistákon nevelkedett — Flaubert-en, Csehovon, Tolsztojon — de kedvenc huszadik századi írói, Thomas Mann, Gorkij is erre tanították őt. Igaz persze, hogy Egri Viktor novellisztikája nem játszott meghatározó szerepet a csehszlovákiai magyar kispróza alakulásában, de méltánytalanság lenne a részünkről, ha megfeledkeznénk ennek az életműnek a vitathatatlan értékeiről. A kötetet egy memoártöredék zárja, amelyet a szerkesztő az író hagyatékából állított össze. Ez lett volna a visszaemlékezések negyedik — számunkra mindenképpen a legizgalmasabb — kötete, amely a felszabadulás utáni esztendők krónikája lett volna. Sajnos, Egri Viktor ezt a könyvet már nem tudta befejezni, s a most közreadott csaknem négy ívnyi válogatáson Js érezni, hogy az író még csiszolni, javítani szeretett volna a kéziraton. Különösen a finnországi élményeket elmesélő részt érzem hevenyészettnek, s a többi fejezethez viszonyítva aránytalanul hosszúnak is. (Madách, 1983)
