Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Kritikai életünk néhány elméleti (és nemcsak elméleti) problémája

megalkotó” embert keresi a műben, s csak az esztétikailag létező hős és mű köré rajzolja föl (mert csak aköré érdemes fölrajzolni) a „társadalmi horizontot”.

Azt persze, hogy ezt érdemes, sőt szükséges főirajzolni, én itt egy pillanatig sem akarom vitátni. Sőt! Az esztétikai elemzés többé-kevésbé csak „dekódolja” a műalkotást, megfejti az „üzenetét”. Az esztéta általában csak azt iaz esztétikai „állandót” keresi a műben, amelynek létéről maga Marx Így tesz tanúbizonyságot: „A nehézség nem annak a megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi formákhoz fűződik. A megértés annak nehézségében áll, hogy számunkra még műélvezetet nyújtanak...” (Marx—Engels: Művészetről... 1966. 31. 1.) Az az esztétikai „állandó” viszont, amely a görög művészetben és eposzokban még ma is hat, éppen abba a „társadalmi horizontba” állítva hat, amelynek felrajzolása a műblrálónak nem kevésbé fontos feladata, mint magának az esztétikai „állandónak” a kimutatása. Ez az esztétikai „állandó” — Marx dilemmáját tovább gondolva — feltehetően minden korral másként vegyül, magyarán: minden kornak, minden társadalmi alakzatnak mást mond, s a mai kritikust természetesen az kell érdekelje, hogy az elemzett műalkotásban felfedett esztétikai „állandó” a mi korunkhak, a mi társadalmunknak mit mond. S a műnek ez a társadalmi megméretése sok esetben még bonyolultatbb, igényesebb munka, mint az esztétikai értékelése.

Talán ez is magyarázza, hogy a 70-es évek elején (Zalabai Zsigmondnak, Zsilka Tibornak, Zeman Lászlónak, Rákos Péternek és másoknak köszönhetően) nálunk, a szlovákiai magyar irodalomban is Ígéretesen beinduló kritikai gyakorlat magállt az esztétikai értékelésnél, s nem lépett túl a társadalmi értékelésig.

S ha ezek után föltesszük a kérdést, hogy — a felsorolt fenntartásaink mellett — miben látjuk Stanislav Šmatlák elemzett előadásának, illetve a mai szlovák irodalmi folyóiratokban zajló kritikusi „kerekasztal-beszélgetéseknek” a fő tanulságát, akkor a feleletünk erre a kérdésre csak egy lehet: éppen abban, hogy felhívják a figyelmet az irodalmi mű társadalmi megméretésének a fontosságára. Kritikai hagyományainkból megtartani-felelevenítenl mindent, ami életképes, s tovább lépni a társadalmi értékelés irányába. Ez a mi mai feladatunk.

S ez nem lesz könnyű dolog, mert míg a szlovák irodalomkritikában vannak biztató jelek, amelyek bizonyos kritikai konjunktúrát jósolnak, addig a mi mai kritikai gyakorlatunk valóban a „kifulladás” állapotában leledzik. Amit ma nálunk kritikának neveznek, az se nem „esztétizálás”, se nem társadalmi megméretés, hanem valami langyos, semmire sem kötelező formai lejírása a műnek. És súlyosbítja a helyzetet, hogy ezt a szigorú szakkritikáért kiáltó kritikai irodalmat nálunk aztán valóságban csak „fentről” és „lenről”, azaz a hivatalos politikai vonal és az írók részéről éri bírálat. A kritika kritikája, a vita nálunk hosszú-hosszú évek óta szünetel.

A szlovák kritikai irodalom ebből a szempontból sokkal jobban áll. Ott mernek a kritikusok legalább egymásnak ellentmondani. Emlékezzünk csak az évekkel ezelőtti, Nové slovo-beli Kochol—Mihálik vitára, emlékezzünk Ľubomír Feldek Homo scribensére, s emlékezzünk a nemrég elhunyt Albin Bagin munkájára, A kortárs költészet tündöklése és nyomorúsága című tanulmányra, amelyben a szlovák költészetet a szerző korszerűtlennek s túlságosan Is hagyománytisztelőnek minősíti. Ez a kritikus hang, a különböző véleményeknek ez a szembesítése a mi irodalomkritikánkból teljességgel hiányzik. S vajon miért? Valóban csak azért, mert kritikát, igazi, bíráló kritikát írni ma kockázatos? De hát mikor nem volt az? A kritikusnak mindig is szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az idő esetleg nem igazolja majd az állítását, s hogy a szerzők, esetleg a hivatalok görbe szeímmel néznek rá a véleménye miatt.

A szlovák irodalomkritikában vannak biztató jelek, amelyek bizonyos kritikai konjunktúrát jósolnak — mondtuk az előbb. Az egyik ilyen jel éppen az a nyíltság és vehemencia, amellyel a kritika állapotáról beszélnek. A másik: az a bátorság, amellyel mernek egymásnak ellentmondani. A kritikai gondolkodás igazi győzelme, a kritikai élet kiteljesedése persze majd az az állapot lesz, amelyet előadásában Šmatlák szorgalmaz: ha majd e küzdelmek elmélyülnek, ha majd az ebben a pillanatban még az akadémia, vagy a különböző kutatócsoportok magas székein üldögélő irodalomteoretikusok próbálnak a napi kritikához, a kritikusok, recenzensek tömege pedig megpróbál a teoretikusok arzenáljából is meríteni.