Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (4.)

lődési cselekvését szorgalmazta. Ilyen előzményekkel, ilyen múlttal sem a csehszlovákiai, sem a jugoszláviai (vajdasági) magyarok nem rendelkeztek.

Jugoszláviában a kisebbségi irodalom szintén hagyománytalanul indult. Szellemi örökség, irodalmi folytonosság nélkül, legfeljebb azzal a tudattal, hogy jelentős azon „elszármazott” írók száma (Papp Dániel, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Herczeg Ferenc stb.), akik innen derűsebb szellemi égtájak felé vándoroltak. Szenteleky Kornél, a jugoszláviai magyar irodalmi élet megszervezője 1927-ben így írt erről: „Ezen a tes- pedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, (...) ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?” Bori Imre (A jugoszláviai magyar irodalom története című művében) megkérdőjelezi a „semmiből indulás” sokáig hangoztatott állítását. Szerinte „a ’semmiből indulás’ fölöttébb problematikus, voltaképpen elképzelhetetlen a szellemi életben ... Alapjában véve ugyanis nem a vajdasági magyar irodalom születése, hanem konszolidálódásának a kérdésköre bír különösebb érdekkel”. Az úgynevezett irodalmi „tabula rasa” helyett Bori szerint az a folyamat mérvadó, melyben egy irodalom eljut létezésének alapvető ismérvei felismeréséhez, s tisztázni tudja viszonyát az addig egységesnek hitt magyar irodalomhoz. A „vajdasági” irodalmi hagyomány folytonosságának megteremtői között egyébként — ahogy Bori Imre Írja: „az újonnan kialakult helyzet sajátos dialektikáját” revelálva — ott találjuk Milkó Izidor, Borsodi Lajos, Ambrus Balázs, Radó Imre és Aszlányi Dezső nevét, akik „az egységes magyar irodalom letéteményeseinek tudták magukat, hiszen sikereiket lényegében Pesten vívták ki... Működésük azonban egyúttal a vajdasági irodalmi hagyomány folytonosságát is biztosította”.

KÉT ÉVTIZED IRODALMI FEJLŐDÉSE, IDŐSZAKAI ÉS JELLEMZŐI

összefoglaló jellegű irodalomtörténeti mű hiányában csak elvétve — egyes tanulmányokban — találkozunk olyan kísérletekkel, melyek a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének időszakait vázolnák fel, s rámutatnának fő jellemzőire. Kemény Gábor tett kísérletet arra (Így tűnt el egy gondolat című kötetében, 1940-ben), hogy a felosztást megkísérelje. Felosztásában elfogadja a korabeli szempontokat, nézeteket, köztük elavult és elfogadhatatlan politikai mézeteket is. A csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszát „Előjáték a kisebbségi sorshoz (1919—1924)” meghatározással illeti, a másodikat pedig „A kisebbségi öntudat kora (1924—1929)” elnevezéssel. A harmadik korszakot „A kritikai tisztázódás évei (1929— 1933)” néven említi, a negyedik korszakot pedig az „Egyéni utakon — hazafelé (1933— 1938)” elnevezéssel. Mások (Szvatkó Pál, Vass László, Vájlok Sándor, Szalatnai Rezső stb.) utalásokkal, politikai frazeológiával közelítik meg a kérdést, kialakult, egyértelmű felosztással azonban nem szolgálnak.

Amikor most kísérletet teszünk a csehszlovákiai magyar irodalom egyes időszakainak meghatározására, hangsúlyozni szeretnénk, hogy a fejlődés legjellemzőbb szempontjait vettük figyelembe. Ilyen értelemben lesz majd szó a műkedvelő irodalom időszakáról (1919—1924), a kisebbségi irodalom formálódásának éveiről (1925—1929), illetve a realizmus útján elnevezéssel arról az időszakról (1930—1938), amely magában foglalja a szocialista irodalmi törekvéseket is. Az alkotók tevékenységével, műveivel — műfaji hovatartozásuk szerint — külön foglalkozunk, jelentősebb alkotók esetében külön fejezetben.

A MŰKEDVELŐ IRODALOM IDŐSZAKA (1919—1924)

A csehszlovákiai magyar irodalom esetében az első években egyértelműen hiányoztak a nevek és a művek, az irodalmi révbe jutás és elismerés bizonyítékai, s ezzel a folytonosság legcsekélyebb bizonyítéka is. Egyes népszerű vidéki újságokban irodalmi ambíciójú toliforgatók ugyan voltak (Felsőmagyarországi Híradó, 1919 után: Híradó; Felsőmagyar ország, 1919 után: Kassai Napló, Kassai Munkás, a lévai Bars stb.), azonban a pesti mércéig nem jutottak el. „Ezek a szzürke és a szó szoros értelmében vidéki