Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - LÁTÓHATÁR - Tóth László: Ján Ondruš költészetéről

tének, az 1959-es keltezésű Vajíčkónak (Tojás) az anyaga csupán válogatott verselnek 1982-ben Pamät (Emlékezet) címmel kiadott gyűjteményében jelenhetett meg. (Könyv alakban, önálló kötetként pedig ez idén lát napvilágot először.) Pedig már megjelent versei is magukra vonták a kritika és az irodalmi közvélemény figyelmét. Vojtech Mihálik például már 1957-ben olyan „kész költőként” üdvözli Ondrušt, akinek „nincs szüksége receptekre”, s aki „a mindennapi élményeknek wolkerien egyszerű verseivel” érkezett, amelyekben „a körülöttünk levő tárgyak és a magunkban hordott kapcsolatok maguk teremtik meg a költészet valóságát”. Igaz, helyenként meglehetősen részletezők, epikusak, leíró jellegűek még ezek az opuszok — szerzőjük huszonnégy— huszonöt éves volt a megjelenésük idején —, de már egyre határozottabban rajzolódik ki bennük a későbbi érett Ondruš meglehetősen komor és az embert kemény próbatételek elé állító és kemény küzdelmekbe belekényszerítő világa. Verseinek többnyire hallgatag alakjai — miként az Okolo matky (Anyám környékén) címűben is — csupán befelé, azaz önmagukban kiáltoznak.

A Šialený mesiac versei lecsupaszított nyelvi-képi konstrukciók, melyekben a költő, miközben módszeresen birtokba veszi az őt körülvevő tárgyi világot, állandó oppozícióba kerül a világgal, s önmagával is. Ezek a szinte gnomikus tömörségű opuszok — miként arra egyik értő elemzője, a vajdasági Michal Harpáií oly találóan rámutatott — a leginkább talán Vaskó Popa minden részletében kiszámított munkáira emlékeztetnek. Többen ezt a „csodálatos egyszerűséggel” megírt könyvet tartják máig is Ondruš legkiérleltebb munkájának, eddigi költészete csúcsának, melyben a költő — Ján ,Gre- gorecet idézve — „a reális és a szürreális világ, a valóság és a látomás között ide-oda mozogva olyan területekre jut el, ahol a létezés a semmivel határos”. Ilyen értelmezésben akár ontologikus Eredetűnek is tűnhet Ondruš költészete. De iné feledjük, e líra minden lényegesebb mozdulata mögött a realitások erős érzékelése áll; más megközelítésben azt is mondhatnánk, hogy súlyos betegségének valóságából képtelen kitörni a költő — s miközben a világra ráilleszthető legpontosabb kifejezéseket és a világot jellemző leglényegesebb tartalmakat keresi —, a törvénykezők, a törvénymondók gesztusával ül minduntalan papírhoz, ám — omnia Üeterminatio est negatio! — minduntalan kudarcot vall. Találóan jegyezte meg Ondrušról Albin Bagin, hogy az ő költészetében „az ember 'nem alakítója sorsának, hanem a sors választja meg az alanyát”. Ondruš lírai hőse megkettőződik, annak eszményi énje és megvalósult énje különválik egymástól: „Átlépve a kést, egyik lábaddal a kés / előtt leszel, a másikkal mögötte, / két kalappal a fejeden, / két ablakból nézel szét. / két almába harapsz” — írja első kötetének Nemilost (Kegyetlenség) című záróversében. E lírai hős, s tegyük hozzá rögtön: tragikus lírai hős két énje egyugyanazon élet két lehetőségének kifejeződéseként él egymás mellett. Az alaphelyzet Ondrušnál is hasonló, mint az orosz századelő egyik csodás jelenségének szimfonikus szárnyalású regényében, Andrej Belij KeresztrefeszítéSében: „Keletkezett az »Én« és a »Nem Én«, keletkeztek a különállások ...” Ondruš „különállásai” egyszerre felemelőek és tragikusak, egyszerre korrigálhatok és helyrehozhatatlanok, hőse — a Hľadač (A kereső) című versének tanúsága szerint — két időben egyszerre él: „Átmentem a folyón / és a túlsó partról szólok. / Az innensőről válaszolok.”

Következő köteteitől kezdve Ondruš mozgásiránya sem horizontális többé, a költő egyre inkább vertikális irányban, a megismerés irányában, befelé mozdul el. Egy olyan térbe, ahol már a szavak megszokott szótári jelentése, sőt használhatósága is megkérdőjelezhető. Ondruš Posunok s kvetom és V stave žlče című köteteinek képei, metaforái a szürrealista poétikával tartanak rokonságot, egymástól távoli fogalmakat közelítenek egymáshoz, amivel váratlan erejű lírai (képi) energiákat szabadítanak föl, de mindvégig távol tartják magukat a szürrealista versek automatizmusától. Ondrušnál a világ szigorú, zárt rendszerbe illeszkedik; e zárt rendszert fejlesztette tökéletesre a V stave žlče című hatalmas verskatedrálisában. E munkában a kereszt — a mélységesen emberi szenvedések és belső küzdelmek jelképeként megjelenő kereszt — sajátos filozófiáját teremti meg, emberi tulajdonságokkal felruházva azt (a kereszt mozog, vállára veti az embert), mintegy ezzel is jelezve, hogy valójában mindenki önmagának a keresztje, önmaga sorsának a hordozója. Ez a (motívum is szerfölött emlékeztet Belij Keresztrefeszítésére: „én magamban, magamon függök”, de a kortárs szlovák költő munkája teljes mértékben nélkülözi az orosz szimbolista keresztény