Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa (elbeszélés)

séges erkölcsi! anyákat és polgárokat, hogy attól kezdve szóra sem méltatták a lányt, gyerekeiknek pedig felháborodva mesélték, hogy él valaki közöttük, aki teste odaadásával menekült meg Isten Itélőszéke elől. Az idegen látszólag jól kijött a gazdasszonyával, lehet, hogy csak szóbeszéd az egész, amit rosszakarói terjesztettek róluk, mármint azt, hogy boszorkányszombatokra 'járnak, meg magával Luciferrel cimboráinak, és szörnyszülött, emberforma lényekkel, olyan formákkal, amilyeneket a komédiások meg a vásárosok ketrecekben mutogatnak az állatokkal. Erről a pap is prédikált, !és egyebek között megemlítette, hogy az idegen eddig még sohasem volt templomban, és otthonában szalmából Krisztust csinált, meggyalázta a bábut, de előbb lelket fújt bele, hogy gyötörhesse, fájdalmat okozhasson neki, de erőt nem adott neki, hogy védekezhessen vagy ellenkezzen. Talán egy évvel azután, hogy az idegen közénk költözött, szájról szájra járt a hír, hogy szerelmes lett az egyik jómódú kereskedő lányába, aki mellesleg nem is volt világszépe, de azért meg kell hagyni, mindene megvolt, ami egy lánynak kell, hogy kívánatos legyen, sőt nagy tudása is volt, amit annak köszönhetett, hogy apja messzi földön taníttatta, valahol ott, ahol a szárazföld a tenger alatt folytatódik, és túl a pontnyinak látszó fehér vitorlákon a roppant tömegű víz eggyéolvad az éggel, a Nappal, a csillagokkal, elmosva a határokat, megváltoztatva az emberek józan gondolkodását ugyanúgy, ahogy a lánya tette, mert amikor visszajött, igen különös szokásai voltak mind étkezés, mind beszéd közben, és így nem keltett nagy feltűnést, hogy két különös, titokzatos ember egymásra talált. Én magam ritkán láttam őket együtt, mert nem nagyon szívesen mutatkoztak a nyilvánosság előtt kettesben, talán azért sem, mert a jónevű kereskedő az első pillanattól kezdve ellenezte kapcsolatukat; félt, hogy emiatt az emberek többet nem íognak az üzletébe menni, és talán nem kívánt rokonságba keveredni az idegennel, aki társalogni tudott a bolhás, korcs kutyákkal, és újhold idején velük együtt vonította végig 'az éjszakát. De azt hiszem, a fő ok mégsem ez volt, hanem az, amit elejétől fogva gyanítottam csalhatatlan ösztönöm által, hogy a lány valójában nem is szereti az idegent, és ezt millió apró, látszólag jelentéktelen mozdulattal el is árulta nemcsak nekem, hanem nyilván az idegennek is, de az vakon megbízott a lányban, és amikor a kezéért nyúlt, a lány nem vonakodott — talán tiszteletből, talán félelemből —, olyankor az idegen csak a saját vére lüktetését érezte, saját ujjainak forróságát, és álmában sem gondolta volna, hogy a lány csak megtűri alkalmatlankodását, figyelmességét, sőt talán egész személyét. Azt hiszem, a lányon kívül csak én tudtam az igazságot, bár gondoltam arra is, hogy valószínűleg a lány is sokat gyötrődik, és alapjában véve jót akar cselekedni azzal, hogy önnön boldogságának feláldozásával örömet akar szerezni az idegennek, akit ember még mosolyogni nem látott, mégis, magamban mélyen elítéltem a lányt, ám tudtam azt is, hogy saját boldogságunk ára mások boldogtalanná válása. Nemsokára felütötte jfejét a hír, hogy az Idegen házasságot köt a lánnyal, és ezt a hírt arra vélték alapozni, hogy az idegen titokzatos módon újjávarázsolta a templom repedt, az oxidációtól megfeketedett réz és arany ereklyetartóit, kelyheit, és végül pompás, aranyozott, ezüstözött oltárt készített, amit aztán szét kellett szedni, mert nem fért be a templomajtón, az oltárképet pedig, amit sötét, komor színekkel festett 'meg — Krisztus a keresztjét vonszolja a római katonák sorfala között —, az egyik mellékhajó vakolatlan falára kellett felakasztani, mert az oltáron nem fért -el az alacsony boltívek miatt. Bevallom, egy ideig én is azt gondoltam, hogy az idegen így akarja megnyerni a lakosságot, a papot, elérni a lány apjának áldását, csak éppen nem értettem, hogy miért építette fel a művét azoknak az embereknek, akik kezdettől fogva akadályozták minden mozdulatában, akiket ő is megvetett, és most mégis itthagyta kézjegyét közöttünk, mintha megbocsátott volna nekik. Abban az évben, nyáron, mikor a legtikkasztóbb melegek voltak az egész környéken, és az utcák szikráztak a hófehérre meszelt falakról visszaverődő napsugaraktól, az idegen hosszú, sáros, fekete köpenyébe burkolózott, és egy hajnalon kigyalogolt a városból azon az úton, amelyen jött, és hiába vártam a világ végét, vagy valamilyen csodát, nem történt semmi, csak fáradtan, hosszan vonítottak a kutyák, és az eget nézték, mintha a nap helyett a hold ragyogna. Először azt hitték, hogy a szüleiért, vagy az új ruhájáért ment el, hiszen amióta idejött, nem mozdult ki semerre, de az idegen estére sem jött meg, és nem jött meg sem másnapra, sem harmadnapra, és azt hiszem, a negyedik nap reggelén suttogták el először halálhírét, amit másnap már mindenki nyíltan terjesztett, s még azon a napon