Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa (elbeszélés)
Talamon Alfonz A NAP, AMELYEN LEDŐLT AZ ELSŐ KISZÁRADT EPERFA A kis piros autóbusz hatalmas hűtőházzal, poros ablakokkal, a tetejére felszíjazott barna disznóbőr bőröndökkel befordult a főtérre vezető útra. Hörgő, gőzölgő motorja felriasztotta a békés öszvéreket, a szunyókáló kutyákat, akik nekirohantak a kerítéseknek, és vad csaholásukkal kísérték az autóbusz útját a főtér közepéig, ahol motorja egy utolsót horkant, majd megállt. Az eseménynek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Már messziről látni lehetett, hogy turisták. Most ősszel, hogy befejeződött a nyári 'idény, a nyaralók és a turisták elindultak ugyanazon az úton visszafelé, amelyen hetekkel, hónapokkal ezelőtt jöttek, az ébenfa színű hegyszorosok, kopár lankák, kimerült szántóföldek között. Ide elég gyakran begördülnek cifra, hatkerekű, az utazási iroda címével ellátott, sötét ablakú autóbuszaikkal. A turisták mindig egyformán viselkednek. Megvárják, amíg az autóbuszuk körül elül a kavargó porfelhő, míg a kutyák kicsit elcsitulnak, aztán az idegenvezető a busztársaság átizzadt egyenruhájában feltépi az ajtót, és úgy lép szülőföldünk porába, mint egy hódító. Utána, mint az özönvíz, tarka ruhákban, napszemüvegben, nyakba akasztott fényképezőgépekkel, galambszürke bársonykalapokban, aranyvégű amerikai cigarettákkal kirajzanak a turisták is, és mint elszabadult zsoldoshad, érdekességekre éhesen megszállnak minket Legtöbben természetesen a sok üléstől elcsigázott, nehezen engedelmeskedő tagokkal, egymást hátba veregetve, szaporán elindulnak a kocsma és a mellette álló nyilvánosház felé. Azok, akik valamire tartják magukat, erőltetett, megvető arckifejezéssel néznek a máris vedelő, a kurvákat szemérmetlenül hajkurászó társaik után, és műértő szemmel vizsgálni kezdik a közelben álló megrozzant templomot. Szótlanul, áhítatot színlelve kukkantanak be a hosszában elrepedt homlokzat alatt szerényen, dísztelenül meghúzódó, sarkig kitárt kapun, és nyilván elcsodálkoznak azon, hogy a főhajó szőnyeggel borított padlózatáról, a szúette széksorok közül feltekintve láthatják a kék eget, a felhők fehér csücskeit, és feltehetően nem tudják összeegyezetetni a frissnek tűnő sebeket a falakon, a gerendákon, és az orgonán az oltár későbarokk aranyozott pompájával, a kisangyalok mosolyával. Amikor a telefényképezett tekercsekkel fejcsóválva kijönnek a templomból, s a romokról rögtönzött, otromba vicceiken röhögve, új szenzációra éhesen vizslatnak a falak körül — miközben lemaradó társaik izgalomtól szuszogva csúsztatják kezüket a kurvák szoknyája alá —, végre megállnak egy feszület alatt. Rutinmozdulatokkal új filmet fűznek gépeikbe, és cigarettára gyújtva nekifognak, hogy megörökítsék utódaik számára a feszületet, figyelembe véve a nap állását, a templom árnyékát ímeg a művészi hátteret — miközben társaik új korsóért kurjantanak, és valamiféle megmagyarázhatatlan megtiszteltetést éreznek, hogy a helyi borritkaságoktól rúgnak be. A turisták mindig egyformán viselkednek — amikor egyikük felül valamelyik tagbaszakadt társa nyakába, hogy kézzelfogható közelségből fényképezze le a Krisztusnak vélt megfeszített szoboralakot, felsikolt és ijedtében majdnem kiejti kezéből a drága, villanófényes Kodak-gépet, majd páni félelmében lemenekül társa nyakából, megrémítve az egész társaságot. Legszívesebben kinevetném komoly tanácstalanságukat, ahogy az edzett világjárók, akik már legalább száz feszületet láttak fából, márványból, csontból, homokkőből, művészit és primitívet, most egyszeriben nem akarnak hinni a szemüknek. Miközben vizsgálódnak, óvatosan oldalra és hátra sandítanak, hogy vajon nem figyeli-e őket valaki, és amikor meggyőződnek a magas palánkok és a kifulladt kutyák ártalmatlanságáról, leplezett menekvéssel hagyják ott a szobrot. Mulatozó társaik csoportjában elvegyülve mészfehér ijedtségüket jófajta vörös borral próbálják feledtetni, de képtelenek bekapcsolódni a spicces táraa- ság végigvonitott nótájába, amitől a kutyák szinte eszelős dühvei rángatják láncaikat,
