Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
Gál Sándor Megnőtt a hó az éjszaka — az éjszaka megnőtt a hó, meghízott süvöltés dagasztotta, fagy vont rá hártyát, vékony jégborítást, pattogott, repedezett, cin-cin hangon szólott, amint végigszaladt rajta a szél. A szél is megfehéredett akkorra, megfehéredett, megőszült, mint öreganyánk, aki fekete varjú-ruhában ácsorgott töpörödötten, megtöpped- ten, megzsugorodottan, időtlenül. Haja széljárta hóesés. December és január hava-szele. Szájából sistergett elő ez az évszak, kacskaringós hóhegyeket, hópiramisokat emelve- terelve a bevetetlen földre. Mert azon az őszön senki se vetett. Szántani — azt még igen. De vetni? Minek? Varjaknak, hörcsögöknek? Halálnak? A Halálnak még érdemes is lett volna: van kaszája. Ű az Isten legelső részes aratója... Öreganyám dünnyögött ilyen mondatokat, isten tudja, honnan szedte, hol, merre lelte, isten a tudója, miért és minek talált rájuk. S pont akkor! Amikor megnőtt a hő, amikor fölénk nőtt az éjszaka is: széllel, faggyal, csattogó mennybolttal. Mi kell az élethez? Az élethez mi kell? Mozgás, mozdulatok? Valamit fölemelni; széket, padot, asztalt. Valamit megmozdítani, odábbtenni. Kést? Tányért? Szelet kenyeret? Vagy kenyeret szelni? Vászonabroszból kibontott cipót? Levegőt szelni? Csak szeletelni? Szelet szeletelni? Vagy a semmit? A szétlőtt templomtorony roncs-gerendái érezték meg ezt a leghamarabb azon az éjszakán, mert a hó és a szél súlya alatt beroskadtak, egymásba reccsentek, s a részeges harangozó álmából fölriadva jajgatni kezdett. — Istenem, mi Istenünk — hadarta — mentsd meg a tornyot, a lengő csillagot... De Isten orcája másfelé fordult, emberibb tájakon legelészett tekintete, mert elfárad ám az Isten is a mi nyomorúságunk szemlélése közben. A torony tehát leroskadt, s a mélybe zuhant; csak a csillag himbálózott, fennakadván a villámhárító drótjának egykori kapcsán. Éjszaka volt még ekkor, fekete-fehér éjszaka, és a részeges harangozó reszketve hallgatta a gerendák panaszát. Reccs! aztán ismét: reccs! Felverte asszonyát is, lecibálta róla a nehéz dunyhát, s odarángatta a megvakult ablakhoz. — Hallgasd — suttogta —, hallgasd, recsegnek a torony gerendái... — Sivított a szél, az asszony pedig rámordult az urára: — Tebenned recseg a tegnapi pálinka, de nem a torony gerendái! És visszabújt a meleg dunyha alá. — Ű, te némber, te Isten nősténydisznaja, te förtelmes pokollyuk — szidalmazta a harangozó siket asszonyát, aki a valóság hangjait nem képes fölfogni. Nadrágot rántott magára, kucsmát csapott a fejére, s ment, neki a feketefehér éjszakának, maga sem tudta, miért, minek? Talán azt hitte, ha oda áll a torony mellé, a szétlőtt gerendák nem omlanak le. Talán azt hitte, találkozik valakivel megoszthatja kétségbeesését egy hűséges halandóval. De kint csak a vad havazás és a szélvihar fogadta. Az ég vasszürke. A vonatkerekek kattogása összemosódik Ítéletidő
