Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Koncsol László: Szeptember 20. (vers)
Recsegett a világ, ringott velünk a verem, mint a bölcső egy éretlen kölyök vagy egy őrült kezében, vijjogtak a bombák, szólam szólam után, konkrét zenei halálfúgában, s volt, aki sikítotozott, volt, aki csendben motyogta az imát, csak Évánk kiáltott egy hajmeresztőt, mert a szellőző alatt ült, s a légnyomás belökte a szalmadugaszt, éppen a feje tetejére. Azt hitte, bomba volt, azért rikoltozott. Barátom, J. I., nagyráski házuk elől, az árokban hasalva nézte végig falunk romlását. Azt mondja, olvasni tudott volna pusztulásunk fényénél. Ezt hozta ránk az a pár ostoba puskalövés. Mindebből persze mit se láttam, csak később, mindenek után, az eredményt. A falu több ponton égett, s szemben a mi szérűnk is lángban állt. Égett a csűr. Apám a férfiakkal oltani ment, vagy menteni a menthetőt, dönteni a sövényt, locsolni a száraz zsindelytetőket, nehogy a pernyétől lángra lobbanjanak. Álltam a pince ajtaja előtt, alighanem egy fatalpú szandálban, mert anyám szalmát hozott a lábam alá, hogy föl ne fázzam, s csak álltam megkövültén, néztem az égre lebegő lángokat meg a szikrazáport, ha egy-egy tetőgerenda a tűz sötét bendőjébe roskadt. Ekkor láttam először tűzvészt. Először, mondom, mert ezek után nemigen telt el a falunkban évszak tűzcsapás nélkül. Később hazamentünk, kísértetiesen közel a tűzhöz, mely viharos szelet kavart, pernyét és szikraesőt köpködött felénk, de mondták, nem lesz baj, mert apámék résen állnak. A házban nem gyújthattunk lámpát, s lábunk alatt ablakaink üvege cserepekben csikorgott, s megvacogtatott a házunkba szabadult szeptember végi éjszaka. Ágytakaróinkról leráztuk az üvegszilánkot, s tüzeink fénye volt a lámpánk. Aznap éjjel füstben aludtunk. Másnap reggel fölmerészkedtem a szérűre. Térdig érő hamuhegy maradt belőle, de keserű, vad heve még méterekre szétsugárzott s égetett. Egy szilvafa ágán Sztálin-gyertya ejtőernyőjét legyezgette a szellő, s megint csak először kerültek elém érzékelhető alakban a régóta emlegetett fogalmak,