Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Koncsol László: Szeptember 20. (vers)
KONCSOL LÁSZLÓ Minden áldott este átbotorkáltunk az utcán a szomszédokhoz. Minden este, már hetek óta, ____________ á t a fölszaggatott utcán, koromsötétben. Úgy látszott, hogy az ő pincéjük (pince? — verem! a krumplitároló) elég erős, azonkívül a templomtól is (célpont!) elég messzire esik, hogy a bombák elől, ha ránk is hullani kezdenének, megóvjon bennünket. Lüktetve búgott a szeptember esti ég, hallható, lázas érverése lett, szálltak a láthatatlan gépek minden irányból, keveredve, egymásra halmozódva, rétegesen, mint a hagymás-szalonnás kenyér, s míg’átvergődtünk a széles úton, fuldokolva a mindent elárasztó morajban, hiába forgattam fejemet a csillagok felé, a nyilván népes rajokat jól álcázta a korom, az éj. Csak a látóhatár fölött tüzelt a menny hol itt, hol amott, mert ez vagy az a kötelék már elhullajtotta bombáit. Most Ungvár égett, most Csap, most egy messzi falu jobbra vagy balra, elöl vagy hátul, s csak a búgás volt meg a vörös ég, a lüktető moraj meg a máglyák, s a gépeket is csak jeleikben láttuk, mint — mondják — az istent Gyerek voltam még: csak az ösztöneimmel féltem, mint az állatok, s nem tudtam: úgy szorongunk a tűzfalak s a gépek közt, körülkerítve, mint a rab, akit senki el nem ítélt, hasonló rabtársaival, figyelve: ezt, majd azt a fiút vonszolják az osztag elé, s hogy rá is sor kerülhet, esetleg éppen most. Vagy mint a tizedelésre ítélt ezred katonái: egyikük sem tudja, kit szúr majd ki a végzet. Vagy mint a rab, akinek víz csöpög a fejére, hogy valljon, maga sem tudja, mit. Szeptember 20.
