Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - KRITIKA - Aich Péter: Mi a nagy helyzet?
Aich Péter Ml A NAGY HELYZET? Durva osztályozással háromféle mesét (mesefajtát) különböztetnék meg. A klasszikus mesét, amely az elérhetetlen kívánságokat a csodaelemek segítségével éri el, miközben a mese cselekménye sajátos törvényszerűségek szerint fut. Továbbá a modern mesét, amely annyiban modern, hogy a mai világ elemeiből építkezik. A fantasztikum itt is fontos, de itt sem önkényesen használt, csak éppen — miután más „anyagból” merít — más logika szerint érvényesül. A harmadik fajta mesét reális mesének nevezném, mivel a fantasztikumot mellőzi: itt a reális történet, a reális esemény (a sztori) valósághű (gyakran humoros) előadásán van a hangsúly. Minden mesefajtának megvannak a sajátos jellemző stiláris eszközei. A nyelvi tisztaság, tömörség a mesénél különösen fontos, hiszen a népmese is élő példaként erre figyelmeztet. Olyan „klasszikus” környezetben, ahol manók léteznek, s az álatok beszélnek, a nyelvnek is a klasszikus minőséget kell követnie: a slangnek ebben a szövegkörnyezetben nincs helye. A mese allegóriájának, cselekménybonyolításának eredeti küldetése pedagógiai és pszichológiai jellegű. Ha az „eszmei mondanivaló” hiányzik a meséből, üres locsogás az egész. Sajnos gyakran tapasztalhatjuk, hogy ami a nevelés és a lélektan szempontjából a népmesében olyan természetesen jelenik meg, az a műmesékből hiányzik. Soóky László A Tarisznyás meséi című könyvét tartom a kezemben. Soóky László mesekönyvében sok olyan elem van, amely a mese belső logikáját megbontja és a — különben friss, ötletes — mondanivalót, háttérbe szorítja. Soóky ugyanis a klasszikus (nép)mese modelljéből indul ki: ennek felel meg a környezet, a szereplők, a nyelvezet. A népies kifejezések, mondások szinte elárasztják meséit — annyira, hogy már zavarólag hatnak. (A sűrű erdőben a legszebb fák is elvesznek!) A Tarisznyás meséiben az „ízes” kifejezések túltengnek. Hát még a nyelvtani szuperlatívuszok! — a legfitalabb rigógyerek az erdő legkellősebb közepén (középebb közép már nincsen?!), vagy: a legeslegmagasabb hegy legeslegmagasabb csúcsán (azaz: hány csúcsa van egy hegynek, s ebből mennyi a legmagasabb?). Ilyen nyelvközegből „kilóg” az ilyen kifejezés: huligán, mi a nagy helyzet? Soóky László gyakran keretbe foglalja meséit. Nála a keret funkciója az, hogy elmagyarázza, miért mondja el a mesét. Vajon miért? Lássuk pl. a Télmesét. A keret erőltetett és több mint a mese felét képezi. Nem derül ki, mi a funkciója, mivel a mesével egyáltalán nem függ össze. Maga a mese pedig — nem mese. Nem több egy ötletes válaszra épített adománál. A Bíbicmese viszont olyan bevetéssel, kerettel indul, amely a mese eseményeinek szerves része, ill. a mese a bevezető keret ötletes fokozása; nagy kár, hogy a vége felé már „kimerül”, a befejezés nem igazi csattanó — a ravasz rókát ugyan rászedik, de az a véletlen műve, nem pedig tudatosan kitervelt csalafintaság. így nem a róka rászedése, hanem Tarisznyás bárgyúsága a meglepő. A bíbic tojását dézsmáló rókához ugyanis Tarisznyásnak (a kutyájával) egy vizesárkon kellett — eléggé körülményesen — átkelnie. Mielőtt Tarisznyás a rajtakapott rókát megbüntetné, elrendeli, hogy a rókának a kutyával kell versenyt futnia, éspedig abba az irányba, ahonnan jött. A „rászedés” abból áll, hogy a kutya még idejében észreveszi az árkot, a róka viszont nem, és beleesik a vízbe. Más lenne a helyzet, ha mondjuk Tarisznyás ezt a kutyával előre megbeszélte volna. De így a róka véletlenül, következetlenségből esett a vízbe. (Soóky László: A Tarisznyás meséit
