Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Keszeli Ferenc: Kajla Fülöp kalandjai (mese)

— Most meg mit bőgsz? Még te vagy talán megsértődve?

— Fülöp, drága barátom, én nagyon szenvedek. Gyötrődöm, kínlódom, percenként elfog az álom. Tartozom neked egy szomorú vallomással.

— Miért tartoznál? Adtam én neked valaha kölcsön egy vallomást? Nem adta*, hanem mindig, folyamatosan és szakadatlanul őszinte voltam hozzád.

— Tudod, kajla fülű barátom, én akkor Is tartozom neked egy vallomással. Bizony. De mire rászánom magamat, hogy belekezdjek, látod, elfog az álom, és elalszom.

— Ez a baj!

— Bizony ez, kedves Kajla. Mert amint látod, én sün vagyok. Azok közé az állatok közé tartozom, akik, akik ... Egyszóval én olyan vagyok, mint a medve.

— Hahaha! Életemben sosem láttam medvét, de az biztos, hogy te nem vagy olyan, mint a medve.

— De bizony olyan vagyok. Meg olyan vagyok, mint a borz, a denevér, a hörcsög, a mókus, az ürge meg a pelék ...

— Etüske, te meghabarodtál! Láttam én már ürgét is, meg denevért, de egyik sem hasonlított rád. Ráadásul egyik sem alszik el egy ültő helyében.

— Látod, Fülöp, ez az. Mert bizony mindegyik elalszik. Tudod, amikor eljön a hideg, akkor mi téli álomra hajtjuk a fejünket, és az egész telet átalusszuk. Hát ezt volt olyan nehéz megmondani.

Kajla Fülöpnek leesett az álla, lekonyult a bajsza. Szentül hitte, hogy bizony ez az Etüske megbolondult. Vagy egyszerűen csak gonosz hazudozó, aki ilyen átlászó módon akarja lerázni magáról a megunt barátot? Érezte, egy percig se bírja tovább, zokognia kell. Ügy is lett. Zokogni kezdett, hullott a könnye, mint a záporeső. Könnyei mögül elmosódva látta Etüske alakját, meg azt, hogy Etüske szólalt meg elsőnek.

— Sajnos, amit mondtam, az igaz.

— Nem hiszem el. Nem és nem, érted? Viccelsz, vagy hazudsz. Nekem aztán beszélhetsz, annyit én is tudok, hogy a telet nem lehet átaludni, hiszen akkor alvás közben éhen halnál.

— Ne félj, nem halok éhen. Szépen elvonulok a zugomba, aztán meglátod, kora tavasszal, amikor előjövök, sovány leszek ugyan egy kicsit, de eleven és nagyon vidám, mert olyan jó lesz, hogy vár rám a barátom, akinek télen nagyon hiányoztam.

— Miféle barátod?

— Hát te! Név szerint Kajla Fülöp, a hosszú fülű nyúl, aki engem hajdan gesztenyének nézett. Négylábú gesztenyének.

— Ha elalszol, én nem várlak meg.

— Dehogynem! Biztosan megvársz! Okos nyúl vagy te, előbb-utóbb megérted, hogy nekem át kell aludnom a telet. Erős is vagy, nagyszívű és bátor! Ugye megvársz?

Bizony, napokba telt, míg Kajla Fülöp nehezen, fájó szívvel, de megértette végre, hogy Etüske nélkül kell áttelelnie. Azt hitte, meghasad a szíve. Etüske meg (csak vigasztalta, vigasztalta. Mesélt neki a télről, arról, hogy milyen a hó, milyen a jég, a fagy, a zúzmara. Hogy milyen kemény próba, mennyire komisz dolog a tél.

— Honnan tudod, ha egyszer végigalszod?! — csapott le Kajla Fülöp.

— Hát, néha azért kikandikálok, elődugom az orromat, mert ugye látnom kell, milyen az idő, közeleg-e a tavasz. Hidd el, nem hazudok neked, hiszen te vagy a legjobb barátom.

Nagyon szomorú volt, amikor nemsokára halaszthatatlanul el kellett válniuk egymástól. Kajla Fülöp egy nagy szénakazal közelébe kísérte Etüskét. Összeölelkeztek, kezet fogtak tán százszor is, elbúcsúztak.

— Nem maradhatnál még néhány napig?

— Sajnos, nem. Mert megfagy a föld, s akkor nem tudnám beásni magamat. Itt a kazalban meg csonttá fagynék, s úgy aztán igazán nem lehetnék többé a barátod. De közel leszünk egymáshoz, mert te meg majd itt a kazalban építed meg magadnak a téli kuckódat.

— Nagyon nehéz lesz — mondta Kajla Fülöp. — De majd résen leszek, lesem, mikor dugod ki az orrodat.

— Vigyázz, meg ne fázz, éhen ne pusztulj a sivár télben! És kerüld a vadászokat!

Fülöp pityeregve bólogatott, s mikor a szemét megtörölte, csak egy kis földkupacot

látott Etüske helyén. Soha életében nem volt még ilyen szomorú, ilyen elhagyatott...