Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Rácz Olivér: A Büszke Macska (mese)
hófehérben, és szörnyen beképzelt volt. Lehetett is. Oltári előkelő macskacsaládból származott. Annyi büszke macskaőse volt, hogy akár császári kamarás is lehetett volna. — Ml az, hogy császári kamarás? — Hát, aki a császár kamaráját őrizte, hogy Karcsika ne forgassa fel, valahányszor ezüstpapír után kutat... — Alobal. — Milobal? — Alobal. Nem ezüstpapír. És azért kellett, mert aznap kalácsot sütöttem a babáknak. Bababál volt. Na, folytasd. — Jó, de hol hagytuk abba? — Ott, hogy a kislány felkiáltott. — Ez az! Mert képzeld, az egyik céllövő bódéban ott ült a Büszke Macska! — Valódiban? — Hát hiszen éppen ez az, hogy nem valódiban ... Amolyan kitömöttféle állapotban, de máskülönben a megszólalásig . .. — Beszélni is tudott? — Hát ez tudott volna, ha akart volna. De nem akart. Bezzeg annál többet kezdett beszélni a te kislány-anyucid! „Apu, vedd meg nekem ezt a Büszke Macskát! Apu, semmi mást nem kérek, csak a Büszke Macskát!” — És megvetted? — Na, éppen ebben volt a hézag. Azt a Büszke Macskát nem lehetett megvenni; azért lőni kellett. Célba. — És lőttél? — kérdezte a kislány izgatottan, miközben a szeme ragyogott, akár a keleti drágakövek. A férfi nagyot nyelt. — És lőttem — mondta aztán az igazságnak megfelelően. — Mi az, hogy lőttem! Tíz puskát kilövöldöztem arra a... arra a nyalka macskára. Már tele volt az összes zsebem mütyürkékkel. — Mityürkékkel? — Mütyürkékkel. Mindenféle bigyóval. Brosstűvel, művirággal, felfújható léggömbbel, színes ceruzával, örökíróval, gumimadzagon himbálózó kismajommal... Csak azt a cicát nem bírtam kilőni. — Miért nem lőttél egyenesen rá? — Szívem! Egy rózsaszínű cicára? — Rózsaszínűre? Azt mondtad, a Büszke Macska fehér volt. — Ez rózsaszínű volt. Fekete nózival, sötétkék szemecskékkel. Na, akkor végre a bó- dés bácsi megkönyörült rajtam: a kezembe nyomott egy kandúrkát. — Mindúrkát? — Kandúrkát. Az is cica, csak kisebb volt, mint a Büszke Macska. Viszont nem volt kitömöttforma, hanem szép lapos. Zsebben is lehetett hordani. Olyan volt, mint a te fehér nyuszid. És jóval kackiásabb bajusza volt, mint a Büszke Macskának. — Mint a valódinak? — Még annál is kackiásabb. Ügy, hogy a végén örökbe fogadtuk. A kislány rá sem nézett többé a céllövő bódé Büszke Macskájára, illetve kinevezte kandúrkát Büszke: Macskának. Egészen addig ... — Egészen meddig? — Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy kandúrka — hogy is mondjam csak — bandzsít... — Az mi? — Kancsalít. Kancsi. Ügy néz, mint Karcsika, amikor bohócpofákat vág, és keresztbe áll a szeme. — Muris lehetett. — Muris is volt. De azért kislány-anyucid szipogott vagy kettőt, amikor észrevette. — Sírt? — Nem sírt éppen — mondta a férfi sietve, mert látta, hogy a kislánynak gyanúsan készül legörbülni a szájacskája széle. — Nem sírt. Csak szipogott kettőt. Vagy hármat. De aztán elmentünk ebédelni —
