Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - FÓRUM - Révész Bertalan: Az alapiskolától a diplomáig

osztályok számának csökkentése miatt, ami érzékelhetően maga után vonta a középiskola eme típusa iránti bizalom bizonyos fokú megrendülését, az érdeklődők megcsappanását.

5. A magyar tanítási nyelvű iskolába vetett bizalom megrendüléséhez Járult hozzá az. a főhatósági döntés is, melynek következményekképpen a 70-es évek második felében megszűnt az anyanyelven folyó nemzetiségi pedagógusképzés — noha éppen az 1976-tól érvényben levő, új oktatási rendszert tartalmazó projektum egyértelműen leszögezi:, „a nemzetiségi alap- és középiskola valamennyi tantárgyát a tanulók anyanyelvén kell tanítani”. (Ďalší rozvoj čsl. výchovnovzdelávacej sústavy. Bratislava, 1977. 24., 50., 73. 1.) Amiből logikusan és szükségszerűen következik, hogy a tanárképzés sem történhet más nyelven. Vajon kell-e bizonyítanunk, hogy felelősségteljes munkáját csakis az a tanár végezheti eredményesen, a társadalmi elvárásoknak megfelelően, aki azon a nyelven képezi magát tanulmányai során — a matematikában, biológiában, történelemben stb. —, amelyen majd tanítania, nevelnie kell. Elvégre az alap- és középfokon egyaránt, a 11—14 és 15—18 éves tanulók életkori sajátosságainak megfelelően: egyértelműen nevelő-oktatás folyik. Ez azt jelenti, hogy az iskola tanítási nyelvét minden, egyes tanárnak — és nem csak a magyar szakosnak! — egyrészt szépen, kulturáltan, választékosán, tehát kifogástalanul kell beszélnie, másrészt meg kell felelnie a maga szakterülete támasztotta nyelvi terminológiai követelményeknek is. Nyilvánvaló tehát, hogy olyan készségfejlesztésről, készségkialakításról van szó, melynek egyidejűleg kell végbemennie a szakmai ismeretek elsajátításával. Szaktudás és éhnek megfelelő szakszerű nyelvi kifejezőkészség — egymástól elválaszthatatlanok. Az olyannyira kívánatos kétnyelvűség elérésének is legalapvetőbb feltétele: az anyanyelvi képzettség.

6. Középfokú és egyetemi végzettségű értelmiségünk alacsony arányának egyik legfőbb okát abban látjuk, hogy — különösen az utóbbi 10—15 évben — hol lassúbb, hol gyorsabb ütemben, de feltartóztathatatlanul növekszik azoknak a magyar anyanyelvű gyerekeknek a száma, akiket szüleik szlovák alapiskolába Írattak. A teljes tanulói létszámhoz viszonyított arányuk helységeként változó, ám általában igen magas, és sok helyen egy-egy osztályban eléri vagy meg is haladja a 80—90 százalékot. Alapkérdésünk szempontjából a mennyiségi tényezőnél is lényegesebb, hogy ezeknek a tanulóknak jelentős része városban vagy nagyközségben élő diplomás, hivatalnok vagy alkalmazotti viszonyban levő szülők gyermeke — következésképpen: társadalmi-szociális helyzetüket tekintve olyan családokról van szó, melyekben — már a szülői s a tágabb családi példa nyomán is — eleven hagyománya van az egyetemi, illetőleg a középiskolai oklevél megszerzésének. Evidens tehát a kérdés: ha ez a jelentős számú gyermeksereg, a betűvetéstől az érettségiig, anyanyelvén végezné tanulmányait...?

Nos, régóta közismert, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek szlovák nyelven való iskoláztatása az alábbi két, szinte elkerülhetetlen, következményt vonja maga után:

1. az előbb vagy utóbb, de óhatatlanul végbemenő akkulturáció nyomán bekövetkezik a nemzetiségváltás; ide sorolható a tanulóknak mintegy fele, akik jobbára értelmiségi származásúak, s idejében megtanulván szlovákul, eredményesen tovább folytathatják tanulmányaikat; 2. a tanítás nyelvének hosszadalmas és hiányos elsajátítása miatt a tanulók, alapiskolai ismereteik gyarapítása során, mindinkább lemaradnak, s ezáltal eleve kizárják magukat a felsőbb tanulmányok versenyéből. Az akkulturáció felemás módon ugyan, de ezeknél is bekövetkezik; ide tartozik a tanulók másik fele, akik csaknem kivétel nélkül kétkezi dolgozók gyermekei. E két következmény nyilvánvalóan értelmiségünk hiánylistájának döntő előidézője, pontosabban mondva: ebben rejlik az egyik legfőbb oka ama fentebb, már számokkal is bizonyított tényeknek, hogy érettségizettjeinek aránya is jóval alacsonyabb a szlovákokénál — az egyetemi-főiskolai végzettségűek aránya pedig még a felét sem éri el a szlovákokénak; a különbségek nemhogy csökkennének, inkább növekszenek.

Ez utóbbi probléma épp annyira közismert, mint a fejtegetéseink során érintett többi, csak valahogyan, ki tudja miért, nem szoktunk róla beszélni, még kevésbé írni. Pedig a tények tények maradnak, ha szólunk róluk, ha nem; szemérmes elhallgatásuk rendszerint fölösleges bonyodalmakat, téves következtetéseket, sőt torzulásokat idéz elő. Higgadt tudomásul vételük tehát elengedhetetlen; be kell kalkulálnunk a dolgok menetébe, hogy irányjelzőkké válhassanak a megoldáshoz vezető úton. Mert a tények s a körülmények, vagyis az ok-okozati összefüggések elfogulatlan, alapos ismerete arra