Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
A félfogadás idejének második felében jön, meghökken a zsúfolt várakozó látványán. Nehéz, elhasznált levegő, egymásba érnek a falnak támaszkodó vállak, sokan a földet nézik, mások az ajtó nyílását lesik. A szemközti széksoron csupa asszony ül, harminchárom ember, ebből nyolc férfi. Sorba filmezi az arcokat, ő köztük a legfiatalabb. Meglepő a várakozó hangja, halk, visszafogott beszéd: mindenki a maga helyzetét suttogja, unott arcokon folynak le a szavak. Lakáshivatali előszoba, ahol a beszédnek csak olyan szerepe van, mint a szemérmet takaró falevélnek: a visszafogott feszültséget álcázza. Itt a figyelés a fontos, a mondanivalóra kell összpontosítani. Mindenkiben a maga története háborog, az gerjed drámává. Kopott, megviselt arcok — filmez Jeromos —, hasonlítanak a rendőrségi józanító alakjaihoz és az olcsó borozók vendégeihez. Talán ők a nagyváros nomád törzsei, akik vándorolva keresik életük jobb helyeit. Az esemény itt az ajtónyitás, amikor az isten szempillája megvillantja és újra elfedi a világot. Aki bejut az ajtón túlra, az már több a még várakozóknál, azt már hallgatja a hivatal: a homlokfalon az államelnök képe, alatta vörös vászonra festett jelszó, amelyből csak töredéket lehet hirtelen elolvasni: Proletár... Az asztalnál sápadt arcú, fekete hajú férfi ül, és valamit mond a szemét törölgető kövérkés asszonynak. •Ez a gyorsfénykép. Ismét az arcokat nézi, az a benyomása, hogy valami láthatatlan kéz rájuk zárta az ajtót. Tekintete lassan megy az asszonysoron. Szemüket nézi, aztán az arc meghatározó, vonalát. Az ajtózáródás csendet csap rájuk, a szájak széle egy pillanatra elvékonyul, karikává szűkül, egy kicsit mindenki csücsörít — ez is a várakozás ára, a feszültség grimaszai. Keskeny arcú nő zsebkendőbe fogja a száját, s időnként fuldokolva köhög. Közönynyel vegyes részvéttel nézik. — A Tátrába küldenek, már harmadszor. — Tbc? — Van egy foltom, nehezen meszesedik. Felhizlalnak valamennyire, és visszaküldenek a barlangba, én úgy lakom, én villanykörte alatt napkúrázok. Énnekem, ha van áram, annyi, mintha a nap sütne; ha kikapcsolják, a bődön feneke. Nekem összesen egy kijárati ajtóm van ... Nekem ez az összes világosság ... Mélység szakad a lábak elé, lefelé bámul mindenki, a maga helyét méricskélve az. omlás szélén. Nyílik és záródk az ajtó, a pillanatkép ugyanaz: az államfő képe. Proletár.. a sápadt arcú meghallgató. Jeromos szemében idegesítően sokáig tart egy-egy pa- naszlás. A tüdőbajos asszony bal szomszédja felállt, inkább az ajtófélfának támaszkodva vár. Negyed székhosszával elhúzódik a másik szomszédja is. Senki sem beszél, talán a tüdőbajos halálok villannak az agyakba. Egy férfi odamegy a köhögős asszonyhoz,, és az ajtóhoz vezeti: — Önnek itt előnye van, hölgyem. — Állítólag ezt már el is rendelték, először is a tüdőbajosok lakásügyeit kell megoldani, ez a normális. Csendesen húzza be maga mögött az ajtót, alázatosra görnyedt hátát látni utoljára. — És az olyan, akinek talpig vizes a háza, hányadik lesz a sorban? És akkor ki a fontosabb, az olyan, akinek már van baja, vagy az olyan, aki úgyis megkapja a hektikát? Nem azokat kellene áttelepíteni, akik még egészségesek? Feltűnően vékony hangú asszony lépett ki a sarokból, aprócska zsebkendőt szorongat a kezében, azzal törölgeti izzadó arcát. Jeromos gyakran nézi az óráját, így akarná felhívni magára a figyelmet. Valóban siet is, három napja készül a mai szemináriumra, és most ez a váratlan színjáték ... Nekem is kellene valamit mondanom magamról, a vaságyról. És különösen a munkám ... Én társadalmilag vagyok fontos, én a szépre akarom megtanítani az embereket, ahogy a marxizmus látja a szépet. Ezt nem lehet csak úgy, ehhez elmélyültség kell,, nyugalom. Nekem át kell gondolnom a dolgokat, nekem gondolkodni kell, én ezért vagyok súlyos eset, nekem nincs hol gondolkodnom... — Az igazság mindenkinek kijár — mondja egy barna ruhás nő. Kezében kétfülű szatyrot tart, amit idegesen rakosgat az ölében. — Arra várunk, hogy tegyenek velünk igazságot. Beszélnek sok mindent, mi heten vagyunk, kérem, másfél szobára, de én.