Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)

is beült. Barátkozna ezzel a tájjal, itt folytat magával csendes párbeszédet. Nézelődik, hallgat, s keresi magában azt a gondolatot, amely igazítaná tovább. Jeromos egyenes vonalúnak képzel mindent: bal, jobb, magasság, mélység, egyenes irány mindegyik, s most, ahogy rohanna elhatározása irányába, érzi, a dolgok elválnak egymástól, a képzelt útról később nyomok ágaznak sokfelé.

A faluban egy-egy ember személyesítette meg a dolgokat: a tanító az iskolát, a pap a templomot, a jegyző a hivatalt. Itt a városban mindez részeire bomlik, és mintha megsokszorozódna; egyszerűen meg kell tanulnom a többes számú beszédet: elvtársak, az illetékes elvtársak... Itt sokan határoznak egy dologról.

Többször is elmegy a központ elé, s megilletődve nézi a nagy ház homlokát. Ez itt az ország agya, innen irányítanak mindent, ismételgeti magában. Számolná az ablakokat, sok figyelő szem, s mintha gondolkodnának. Másnap bemegy a nagy ház portájára és udvariasan érdeklődik:

— Az elvtársakat... Magánügyben, vehető közügyként is.

Eligazítják, lépcsők, folyosók s rengeteg egyforma ajtó. Egyszerű, dísztelen helyiség, túl szerény az épület külsejéhez és nagyságához. Diőbarna szempár nézi fürkészve, végigméri tetőtől talpig, s kissé félrebillenti fejét, ahogy hallgatja. Jeromos olvasott már róla, az illegalitás és ellenállás legendás magyar alakja; próbát állt, százszorosát, kínozták, börtönözték, koncentrációs tábor. Jeromos meghatódva feszeng a széken, kicsinek érzi magát, állandóan a kérvényére gondol, de nincs ereje kinyitni a táskát, és az asztalra tenni a papírt.

— Az lenne a legegyszerűbb, ha adhatnék az elvtársnak egy lakáskulcsot. Kézből kézbe. De hát ez nincs. ígérni sem tudok, különben sem az én területem. Engem most a mezőgazdaság frontjára állítottak. A nagy csata ott zajlik. Ez a párt parancsa. Most szervezzük az áttörést. Higgye el az elvtárs, aludni sincs időm. Az ellenség vicsorog ránk. Érzik, hogy felszántjuk az ezeréves ugart. Szívesen látnánk az elvtársat agitátorként, most minden erőt a falura küldünk. A falu az első vonal.

Megfontoltan, lassan formálódnak a szavak, Jeromosnak az a benyomása, hogy az arcvonásai lemaradnak a beszédtől. Valami kipihenhetetlen, lemoshatatlan fáradtság enyhíti a homlok és a szájkörnyék ráncait.

— Ismerjük a bajokat. Aludniuk van hol?

— Egy vaságyunk van ...

— Egyszerre nem lehet mindent.

— Nincs hol felkészülnöm a holnapi feladatokra. Nincs székem, nincs asztalom, semmi.

— Ismerem ezt, annak idején én sem válogathattam meg a kvártélyokat. Ahogy jött. Sokszor padlásokon, szénacsomókban, bokrosokban. Gondolhatja, én nem a korzón agitáltam. Az a fontos, hogy az ember tudja, mindezt miért teszi.

— Én is a forradalom katonája akarok lenni.

— Helyes... Ez az élet értelme.

— Valahogy, talán mégis, a magam dolgában kihez forduljak?

— Az állami szervekhez, elvtárs, mi itten a központban stratégák vagyunk tulajdonképpen, stratégiailag gondolkodunk. Ilyen részletkérdések az ő kötelességük ... Ha nem boldogul, esetleg szólok az elvtársaknak ...

Kevesen járnak az utcán, ahogy távolodik a nagy háztól, megilletődöttsége jó érzésbe fordul; hátszelet kapott. Először volt ilyen nagy hírű ember közelében: nincs benne semmi póz, nem nagyoskodik, egyszerű. Szüntelen a tennivalókra gondol, az irányzó célgömbjén tartja a szemét, ahogy a mesterlövészek. így kell, vagy talán csak így lehet megtartani a forradalmat. Ha ingadozik is a lábam alatt a hajó, a célgömbről nem szabad levenni a szemem, azútirányt tartani kell, ez a megmaradás ára .. .

Ahogy besodródik az első útkereszteződés emberforgatagába, tudatába üt a kérvény: a magam dolgában semmit sem intéztem. Életünk nagy célját a szemem elé erősítették, jobban összefogták rajtam a kabátot, de saját kicsi hajóm tehetetlenül körbeforog. „Mit intéztél?” Előre hallja az otthoni kérdést. „Mit intéztél?” Talán még visszhangzana is, ha a méter vastag falak nem nyelnék magukba a hangokat.

Beül egy kocsmába, de nemsokára elmegy, nem talál senki ismerőst. Körbejárja a Pirítós sikátor-helyiségeit, Liza nincs ott, továbbmegy. Nagyon szeretne valakit maga mellé beszélgetőnek. Hivalkodna kissé a mai nappal, fontos szavakkal fedné el keserű