Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Kulcsár Ferenc: Halottaim piros virága (vers)
Én is árva, te is árva, Bújjunk egymás árnyékába. Anyanyelv, te törékeny, mégis kemény lélek! Végtelen célom és öncélom, akár az élet! Emlékek emléke, jelenek jelene, jövők jövője, hallgatásom, álmom, nevetésem és sírásom zenéje, élő s éltető levegő, lélek lélegzése, mit is kérdezzek tőled! Félsz-e . ..? Féltesz-e engem . ..? Halálod zúg bennem egyre: nélküled a halálom is értelmetlen és sivár lenne. Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk: pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre. Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre, az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre, a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre ... Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről, a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről. Ó, eltorzult szavaink szakadékéban totyogók, ti kabátok ujjába ijedten motyogok, szívetekben didereg az anyanyelv-madár! Engedjétek a fényre, szabad röptére vár: ragyogjon a tolla s ragyogjon éneke! Feleim, kérdezem, véreim, féltek-e röppenteni őt az örök Naphoz, Holdhoz? Hallgassátok: könyörgőn, riadtan rikoltoz! Lám, megmondtam, bús gerlice, Ne rakj fészket az útszélre, Mert az úton sokan járnak, Fiaidra rátalálnak. Raktál volna zöld erdőbe, Fügefának tetejébe. Tetejéről az ágára, Agáról a sudarára. Sudaráról gyökerére, Gyökeréről a tövére. Ott nem kapják meg fiadat, Búval nem ölöd magadat. Édes hazám légy, vérrögös, vén világ! A téboly láger-füstjein át
