Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós
1944. május 10-én Radnótit ismét behívták munkaszolgálatra. A bori munkatáborbai* már csak olyan emberekkel találkozott, akik egyik napról a másikra éltek, reménytelenül. Néha ugyan még feltámadt bennük a remény, a túlélés reménye, a sorsot azonban nem lehetett megkerülni: 1944. szeptember 17-én reggel útnak indult a háromezer- fogoly halálmenete. Radnóti önként jelentkezett az első menetbe, attól tartva, hogy a táborban maradókat agyonlövik. Ha maradt volna, néhány nap múltán a tábor többi foglyával együtt őt is felszabadították volna a jugoszláv partizánok. Nem történt csoda... Már csak az Erőltetett menet című költemény és a Razglednicák következnek: az. utolsó dokumentumok, melyekben távirati stílusban, tömören írja le kálváriájának egyes- állomásait. Az utolsóban tulajdonképpen saját halálát ábrázolja: „Tarkólövés. — így végzed hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem.” Talán csak azt az egyet nem tudta elképzelni, hogy magyar katona küldi a halálba ... Mikor a halálmenet Győrbe ért, s a Pannonhalma alatt kocsira rakott huszonkét járásképtelen beteget a győri kórházak nem voltak képesek befogadni, a transzportot kísérő- katonák elhatározták, hogy agyonlövik halálra fáradt honfitársaikat: „Győr után, az abdai határban egy gáton két osztrák SS-katona segédletével sorra agyonlőtték az. elgyötört embereket. Itt halt meg Radnóti Miklós, Tolnai Gábor kutatásai szerint 1944. nov. 9-én, csütörtöki napon, egy borongós, ködös délután.” (Pomogáts: i. m., 221.) Fák, litográfia, 1983
