Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Kritikai gondolkodás és értékrend
A kritikus felkészülésének bonyolult és aránylag hosszú folyamatát nem lehet megkerülni, nem lehet kritikai receptek, formális értékelésre alkalmas normák és sémák felhasználásával helyettesíteni. Hangsúlyoznunk kell, hogy a tájékozódást elsődlegesen megkönnyítheti és az értékelést helyesen orientálhatja az esztétika, de az is igaz, hogy konkrét jelenségekkel szemben a legtüzesebb esztétikai elmélet birtokában is az embernek, a kritikusnak kell vállalnia a támogató vagy bíráló szerepét, a társadalmi és történelmi felelősséget, akkor is, haj a művészeti értéket más, nem a művészetre jellemző módon létrehozott értékkel kell össszemérnie. [Felfogásunk szerint érték minden, ami az ember emberi fejlődését, társadalmi gyakorlatának fejlődését fenntartja és előreviszi... A művészetet sem határozhatjuk meg úgy, hogy szűkkeblűén kizárjuk belőle az önmagukban nem kiváltképp művészeti értéktípusokat, melyek asszimilálása a művészet egyik legáltalánosabb feladata.) Ez a felfogás nem a szubjektív önkényt, az individualista értékítéletet igazolja, de nem tagadja, hogy a műértékelésben pozitív szerepe lehet a (nem misztikusan felfogott!) intuíciónak, a fejlett, korszerű művészi fogékonyságnak. Minthogy a kritika a társadalmi valóság és az irodalom közti viszony elemzésén alapul és a műalkotások értékét erre a viszonyra vezeti vissza, ezért nevezhető realistának s az így igazolt értékek rendje realizmusnak. Komlős Aladár állapította meg: „Az igazi kritikus sosem privát ember, hanem bizalmi férfi: egy egész embertípus nevében mond ítéletet.” Ügy véljük, hatékony kritikussá valóban csak az válhat, aki egyaránt élvezi az olvasók és az irodalom bizalmát, s így befolyást gyakorló képessége az irodalomfejlődést is segíti, de a művek sorsára is hatással lehet. Az irodalomelmélet és irodalomtörténet kellő ismeretében objektivitásra törekvő kritika — a szélsőséges, pusztán csak a kritikus személyiségének, benyomásainak érvényesítésével szemben — nemcsak a kritikai normák rendszerével szembesíti a műveket, hanem szintetikus módon az esztétikai normák rendszerét a kritikusi alkatban levő művészi fogékonysággal és ízléssel bővíti, egészíti ki. A marxista irodalomtudomány elméleti munkának és alkotó tevékenységnek tekinti az irodalmi kritikát, amely tudományos elveket alkalmaz és feladatait művészi érzékenységgel végzi. Sajnos, raetm gyakori eset irodalmi életünkben, hogy (a kritikus biztosan és bátran bánjék a nyelvi, szerkezeti elemzéssel; s talán még ennél is ritkább, hogy a műelemzést az eszmel-gon- dolati-tematikai elemzéssel szervesen össze tudja kapcsolni, az egyiket a másikból tudja megvilágítani. Pedig ez egyre égetőbb szükségszerűséggé válik nemzetiségi irodalmunk egészének területén, külön specifikus szempontokkal bővülve az egyes műfajok és műnemek esetében. A művészi eszközök változása és gazdagodása természetszerűen megköveteli a kritikai gondolkodás eddiginél aktívabb és megkülönböztetettebb művelését, valamint a kritikai eszközök fejlesztésének lépéstartását is. HALLGATÁS ÉS ÁLLÁSFOGLALÁS A kritikai gyakorlatra vonatkozó kérdéseket és számonkéréseket jogosaknak tartjuk, bár fontos a differenciálás is. Ha megjelenik egy alkotás, szellemi életünk akkor reagál egészségesen, ha nyilvános kritikával válaszol, még akkor is, amikor az állás- foglalás szélesebb vagy szűkebb körű vitában tud csak érvényesülni. Mert milyen más lehetőség képzelhető el? Hallgasson a kritika egyes alkotásokról (a problematikusakról?), hogy esetleg így elterelje róluk a figyelmet? De így ez mindenképp manípu- latív megoldást jelentene, mivel a szellemi szembesítés helyett a megkerülő és kikerülő kritika gyakorlatát honosítaná meg. Mennyiségi nehézségek is állnak a kritika előtt, s ez az örvendetesen gyarapodó irodalmi termés, az irodalmi élet kiterjedésének nehézsége is. Napjainkban a felszabadulás óta a csehszlovákiai magyar irodalomban négy írónemzedék halad együtt, s ez- már egymagában is mennyiségi növekedést jelent az elmúlt évtizedekhez képest. S mivel a kritika nem csupán író és bíráló viszonya, hanem tágabb értelemben: író, kritikus és közönség kapcsolata is, különösen komolyan kell venni helyzetét és lehetőségeit. Az irodalmi kritika hiányának és esetleges, nem kielégítő voltának következménye az olvasó megtévesztésé és nem kellő segítése. Még talán az is jobb, hal iegy műről ellentmondó bírálatok jelennek meg, mint hogy elhallgatják — mellőzik. De ezen túl is az egyszerű számontartás, az eligazodás, az ítéletalkotás, az értékelés munkája válik:
