Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
Meleg, bugyborékoló nevetés nyeli el a bontakozó vitát. Elvira nem szereti az élesedő párbeszédet, inkább kitér, másfelé fordul. — Holnap este nem lesz otthon a szobatársam, ha akarod, várni foglak ... Előbb csak úgy pajtáskodva egymás mellé dőltek az ágyon. Sokáig nézte a fiú homlokát, simogatta a szemöldökét, most felülről szállt lefelé. Körültapogatta az ajak vonalát, jól Ívelt szád van, nem szeretem a vékonyszájú arcokat... Ezután hagyta magát megcsókolni. — Miért nem foglalkozol velem többet, sokfelé nézel, nem vagy velem teljesen, érzem. A nők ezt megérzik, fiú. Pedig nagyon jó lenne neked velem, talán van is valakid, csak elhallgatod, te nem feded fel magad teljesen, elég lenne egy pillanat is, ráéreznék... Akárhányszor találkoztak, Így kezdődött ölelkezésük, Elvira valami messziségből jött elő. Első érintésre hideg volt a bőre, megremegett, ahogy megérintette a fiú, megborzongott, érezni lehetett, ahogy bőrén bezárulnak a pórusok... Aztán nyílni kezdett a szája, és a mélyülő mélység partján már nem tudott megállni a fiú... A lány várta a fiú vad rohamait, így kelt életre, ha erőt érzett maga mellett, a fiú indulata szülte benne a meleget... Az erőt kívánta, azt tisztelte, a férfiúi erőt. — Az inget, vedd le ... — Összegyűrsz rajtam mindent, nem az enyém, úgy kaptam csak magamra, én vasalom a kék ingeket a folyosón ... Az évfolyamgyűlésen majd nézd meg a kék ingeket, azonos a vasalásuk — nevetett Elvira, messzi kis érzéketlen nevetéssel. — Egyforma ing, egyforma vasalás, ezt akarjátok, uniformist mindenre, nem? Elmerevült a fiú, könyökére támaszkodott, s mintha gondolkodnék, a felső ágy sodronyát nézte. Az összegyűrt pokrócon reszketett a csend. Oldalról nézte a lányt. Melle dombvonulatként zárta be a látóhatárt. — Nem értelek, Elvira ... Hívtál magadhoz ... — Te azt hiszed, most is gyűlésen vagy, fiú. Hamar, hamar, siessünk, le az inget, le a nadrágot... Neked ez a stílusod, a központban dolgozol, és azt hiszed, ez a normális, hogy neked ehhez Így van jogod... Te folyton loholsz, gyűlésről gyűlésre. Berobogsz késve, leülsz, megmutatod magad, mondasz valamit, természetesnek veszed, hogy téged mindenki hallgat, figyel rád, utána elhadarod, hogy sok dolgod van, és inalsz tovább... Te mindenütt ugyanazt mondod? Én nem mondok neked semmit, csak kérdem. Minek ez a futás? Mi értelme? Te valóban annyira fontos ember vagy? Nem mondok én neked semmit, neked arra sincs időd, hogy rendesen tisztálkodj... Felelős vagyok, felelős vagyok, ezt hajtod ... Tulajdonképpen miért vagy te felelős, fiú? ... Te nem hagyod az embert gondolkodni, elmondod a magadét, nézel szigorúan, most pedig szavazzunk. Ennyi a tudományod. — A szerelmet nem lehet megszavazni, fiú, nem lehet megvenni félórás mohósággal sem... A szemed, a szád, az indulatos mozdulataid ... Szenvedély, szenvedély, érzem ezt, de meddig tart ez, egy óra, egy nap, meddig? Hogy értsem is, mélyebbre kell szállnom, talán ezért lenne jó látni nagyon öreg őseidet is, ők talán hozzásegítenének a te megértésedhez, ahhoz, akit én várok és keresek ... Ne haragudj, hogy ezt most mondom, te feljöttél a városba, beválasztottak mindenféle tisztségekbe. Nagy fiú lettél, sok lánynak tetszel, és most nem tudod, mit csinálj... Igazságtalan vagyok hozzád, mondd? A lány arcát nézve hallgatott, valami meghatározhatatlan helyről hullottak elé a szavak ... Polgár, kispolgár, nyakig polgár, szagos polgár, ezt akarta a lány arcába vágni, de bátorsága nem volt hozzá. Kezét kezdte simogatni a lány. — A parasztoknak nehezebb kezük van, nem? Neked vékonyak az ujjaid, majdnem finomak. — Anyámra hasonlítok inkább. — Te már olyan átmenet vagy ... Paraszt már elmúltál, úr még nem vagy. Nem? — Nem akarok úr lenni, Elvira, én másként gondolkodom. Forradalmi időket élünk, az úr megszűnik, nem marad belőle hírmondó sem. Ezt a fogalmat a iszótárból is kitörlik. Messzi kis nevetéssel viszonozta e szavakat a lány: személytelenül, mintha más testéből jönne a hang. Aztán ujjai a fiú izmait keresték tapogatva. Belefogózott a vállába,
