Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
tősége volt életemnek, vagy csak hangulat? Kínálkozó helyzet? ... Ha vele megyek, biztosan nem kell így kujtorognom, pénze van, rengeteg ismerőse, etetett volna pirítós- sal és marhagulyással... Mesterségünk címere lett volna a pirítós... Érdekes élet, csak Lizának nincs érzéke az elvont dolgok iránt, a visszatükröződési elméleten is idétlenül mosolyog... Mit kezdjek ezzel a friss emlékkel? Minek mondjam el ezt a lányt? Megtagadni nem szeretném, hangosan nem mondhatom. Szeretném megtartani, igen. Mi ez bennem, kapzsiság? Ösztöneim telhetetlensége? Minden kellene, amit csak tartani lehet magam körül?... Jogom nincs hozzá, ám jó, hogy van, jó, hogy gondol rám; ha a közelemben van, engedném, jöjjön, ha elmozdulok tőle, valahová hátraszorítom magamban... De akarom, hogy legyen. Temessem magamba? Elnyugszik-e bennem valaha ez a kísértés? ... Talán az is baj, hogy mióta a városba jöttem, sok új érzés szakadt rám, s nincs idő elrendezni magamban a dolgokat... Most anyja arcát keresi a férfi: szobor tekint rám, sápadt arcán túl nem látni semmit. A városban más jelentésük van a nőknek; az első nő anyám volt, akit tudomásul vettem. Eddig nem tűnt fel nekem, ahonnan jöttem, az anyák egyformák: azonos ruhadarabok, hasonló mozdulatok egyforma poros földön — nem is tudom, miben különböztek egymástól. Észre sem vettem, lányok nőttek fel mellettem: az udvarokon, az utcán, az iskolában — láttam növésüket.. . idegen nőket itt a városban láttam először, az ismeretlen női arc nagyon érdekes... Anyám arca hegyoldal volt, amelyen megtört a szél, s amelyről lefolyt a víz, ezt az állandóságot szoktam meg, nézése meghúzott vonal, amelynek csak innenső oldalán volt élet... — Beszélj a leányságodról, anyám — kértem. Egy helyre néztek a szemek... Ez az arca nőtt belém, a szigorúan néző; fiatalsága elején talán fegyelme diktálta ezt, élete közepére ebben a tekintetbe kövesült az élete minden érzése. — A szerelmed, anyám, volt valaha szerelmed? — Meghökken, aztán, mint aki sohasem hallotta ezt a szót, artikulálatlanul felnevet. — A munka a szerelem, akkor az volt, minden nagyon régen volt már. — S ez utolsó szóval ismét elmerevül a nézés. Ilyen nézéssel várta a tábori lapokat, ilyen nézéssel állt apja-anyja koporsója mellett, ilyen nézéssel vette tudomásul mások gyászruháját, az eltűntek siratását, ezzel a nézéssel engedett engemet is a világba ... Távolságot tartott ez a szigorú tekintet, ha hozzá akartam jutni, át kellett haladnom a szigorú figyelés körein, itt érezhettem meg szeretetét... Most hívom ez arcot, segítene elrendezni bizonytalanságomat, hogy lehetne bennem is egy szilárd egyhelyre- látás ... Nem szól semmit az anyaszobor. Elvira, ő is ... Egy diákbálon láttam először, feltűnő volt, kézről kézre járt, kapták, ragadták, vitték táncolni. Nem mindennapian volt szép és feltűnő. Alakja a karcsúság és molettség határán, mozgása kedvesen mackós, bal szemére mosolyogtatón bandzsít, mintha minden pillanatban csábítana... Másodszor az internátus tanulójában találkoztunk, lopva bámultam, elérhetetlennek, messzinek tűnt. Egy fiú őrizte állandóan, az állami balett táncosa. Nem értettem a lány arcának színeit; parázsló fekete szemek a parasztlányok pirospozsgás arcbőrére öntve. „Apám kunsági magyar, anyám kassai zsidó”. Hónapok múltán árulta csak el ölelés könnyelmű pillanatában. Minden este a tanulóban ültem, mindig ugyanannál az asztalnál, azonos időben. Vártam. Végtelennek tűnt a betűk sora, óriásinak az asztal, beláthatatlannak a terem, hirtelen tágult ki a dolgok és a világ határa; a lány tudta, hogy sokan nézik. Egyszer elmaradt a táncos fiú, ettől kezdve Elvira oldalt fordult az asztalsoroknak — talán azért, hogy jobban láthassák, lehet, azért is, hogy érezze a bőrére olvadó nézéseket. Egy este az asztalomhoz ült, és szemembe nézve kérdezte:
