Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - KRITIKA - Zeman László: Megfelel tét ések és korrespondönciák

a fordításban például a Vadaknak Fónagy Iván által felfedezett — vagy inkább szép ráfogásnak minősülő — a levelek fel- és leszállásához viszonyítva fordított vokaliz- musát keresnők,18 vagy a népi szólás transzformálásaként ható alkonyvirág kinyílik / alkony szalag kinyúlik ilyetén misolását. A fordítás érvényesíti, a népköltészeti motívumot (Les príšer..., Pieseň sa resie od víl], s egyáltalán nem zavaró az érdesebb hangvételt kiváltó, eredeti értékében szitokszószerű „beštie” mint a vadak szinonimája, akárcsak a magyartól eltérő eufónia sem. Igaz, hogy az Alkony első versszakát a babitsi lírának a líraiban és zeneiben teljesen feloldódó elemének valljuk, s tüneti ez irányban André Karátson idézett megállapítása is. A fordításkötetnek taglalt ciklusa egészében fejleszti ekképpen a verseket.

Összegezőleg állapíthatjuk meg a felsoroltakkal kapcsolatban, hogy a babitsi költészet a szlovák fordítás számára e körzetében hozzáférhető. Nemcsak a tartalom és a forma egymáshoz mérve, hanem a szimbolista módszernek és a népköltészetinek a poétikáját felidéző elemeik által összevető értékük is közel esik egymáshoz, s a műfaji-formai vezérlésű fordítás a költői nyilatkozatnak jelentős részét átmentheti. Eközben azzal arányosan fejlődhet a szükségestől az elégséges felé, amennyire átszüremel- teti Babits lírájának nehéz egyensúlyt teremtő kitérítéseit mint egyedi sajátosságát. Amit pedig szövegi és kompozicionális szinten hiánynak éreztünk, azt a fordító — címében egy Babits kötet címét (Az istenek halnak, az ember él] választó — utószavában találjuk, amely kitekintést nyújt a költői világkép egészére, s A sziget nem elég magas verset értelmezve indokolja a fordításkötet címválasztását s egyben a költészetnek egyetemes értékét: „A sziget — a költő, s a tenger — a világ. S bármennyire is magasra emelkedjék a sziget, a tenger előbb-utóbb mindig elönti. De ennek ellenére a sziget azokban megmarad, akik legalább egyszer voltak a szigeten, legalább egyszer látták vagy egyetlenegyszer hallottak róla.”19. S e sorok révén nyomban felötlik bennünk, hogy a szerintünk túlontúl egysávos kötet azáltal egészül ki, hogy a szlovák fordításirodalomban immár harmadik megközelítése a babitsi „szigetnek”.

Emil Boleslav Lultáč A vígasztalás kertje20 című antológiájában Babits Mihály két versét (Július, Csillag után) találjuk, tökéletes visszaadásban. Mindkettő a nyolcashetes verssorkombináció azonosságát példázza a magyar és a szlovák költészetben, s a Himfy-versszakra visszavezethető Csillag utánnál még az sem kerüli el figyelmünket, ahogy a magyar vers első sorának átritmizáltságát a fordítás a második sorban valósítja meg: Ülök élet-lunt szobámban — miešam vy chlad-1 nut ý čaj (az eredetiben a szóátvágással eszközölt áttagolódás rendszerjellegűvé válik). E két vershez csatlakozik A Duna vallomásában21 az eredetiben (ellentétezetten) és fordításban is időmértékes nekifutásokkal terhes Babylon egerei, a Beteg-klapancia ingaszerű belső tagolású hatos soraival és a Csak a dalra, amelynek zenei, jambikus szövésű örvénylésén a szabályosabb ismétlődésű fordításban, akárcsak az eredetiben, minden szó teljes jelentésével „áthallatszik” (ami szükségszerű, hiszen a dalban megjelenő dal hatásának- jelentésének kialakításában a szójelentések mind részt vesznek). Igaz, hogy a tár szűk, igaz, hogy a költő-fordító az alkatilag és poétikailag hozzá közel állót választja, de az átköltés mindenképpen „konszubsztanciális”. Az eredeti és a fordítás egyazon jelentésszerkezet egymáshoz közel eső realizációs variánsa, amely épp mintha csak a nyelvben térne el egymástól, vagyis a teljesebb elemzés — feltételezhetjük — a poétikainak, beleértve a metrikai jegyeket, nagymértékben egybetartó paradigmáját tárhatná fel.

Babits költészetének a „paradigmatikus” vonatkoztatási háttér és a realizációs variáns egységében szemlélt mind ez ideig legteljesebb megközelítéseként tartjuk számon Valentin Beniak kísérletét. Fordításkötetében, az Alkonyi villámlásban,22 ha csak a versek lajstromát nézzük meg, már akkor is szemünkbe ötlik, hogy a költők pregnáns arcélének a megrajzolására törekszik, és semmiképpen sem igazodik csupán aszerint, ami a fordító számára könnyűnek ígérkezne, vagy ami iránt személy szerint vonzódik. A kötetben ez utóbbi is természetszerűleg érvényesül, utalhatnánk arra, hogy a lefordított versek száma és a fordítónak az életművet bemutató sorai mennyire vallanak Juhász Gyula iránti vonzalmáról stb. Kövessük azonban akár a verskiválasztás kompozicionális vonalát, akár az egyes fordítások megoldását, mindkettőből kitűnik a mű