Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között

ügye kerül szőnyegre. Ily alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatok, a legélesebb látású vaksággal van verve, és a különben legméltányosb, legigazságosb is, hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is — melyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani — miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, mikép minden eset, kivált mostani, a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, épen azok kikeléseit és gyanúsításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követvén, önvére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetségük körül. Valóban szomorú, szlvrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszáit sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászüle- tési működésében azonban ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a leg- kimélőbb kitétellel minden esetre nem ke- vésb, mint szánakodásra méltó, maga magán uralkodni nem tudó pajzánság; melynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata, és áltáljában véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem lesz, mint azt többen oly gyönyör- telien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül a négy betű: volt, fogja illustrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlen egy igazságtalanság ezer megboszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.”

Elnagyoltan, egészen nagy vonalakban, de lényegét tekintve, remélem, tisztán áll előttünk a hosszú, veszélyes és göröngyös út a francia felvilágosodás társadalombölcseletétől Martinovicsék forradalmi mozgalmán, a felvilágosodáson, a nyelvújításon és a reformkor honépítő harcain, azon belül is főleg Széchenyi (de nemcsak Széchenyi) cselekedetein és gazdaságitársadalmi reformjavaslatain, a Stádiumban kifejtett tizenkét pontján, az 1843— 44-es országgyűlésre benyújtott Szatmár

vármegyei reformterv tizenkét pontján át a márciusi fiatalok — mondjuk ki végre a szent nevet: Petőfi és barátai — tizenkét pontjáig, 1848. március 15-ig, az első magyarországi társadalmi forradalomig és sokadik magyar függetlenségi háborúig, amely ... De hagyjuk: a másfél év tényeit, a győzelmek és a bukás történetét ismerjük.

Tekintsük át inkább a fő tanulságokat.

Az alapképlet ez volt: az elmaradott Ausztria a még elmaradottabb cári Oroszországgal szövetkezvén elnyomta a török hódoltság következtében visszamaradt Magyarországot, mely, s itt a történelmi ország névadó nemzetéről van szó, némi nyelvi és nemzeti öntudatra ébredten, tüstént elnyomni igyekezett a kultúrájukban és társadalmi helyzetükben a magyarságtól is hátrább kullogó nemzetiségeket, amelyek viszont a forradalom harcaiban a reakció medrébe sodródtak. így csúszott bele az ország s a birodalom minden népe, egymást fékezve, gáncsolva, visszarán- cigálva, nyúzva és öldökölve a múltba, a valószínűtlenbe, a pusztulásba, a birodalom széthullásába, a beolvasztás útján elérhető nemzeti nagyság lázálmából az elszigetelődésbe, az elesettségbe — a történelmi abszurdba. Ez a végeredmény teljesen törvényszerű és logikus, hiszen amely hatalom az ország valamely részét a másik rovására fejleszti, vagy az egyik rész kibontakozását akadályozza, sem erős, sem tartós nem lehet. Minden nemzeti elnyomás emberellenes: legújabb kori tapasztalataink is bizonyítják, hogy mind az elnyomottak, mind az elnyomók kiteljesedését akadályozza, korszerűtlen attitűdökbe kényszeríti őket, fékezi a társadalom fejlődését, s ezért sötét és reakciós. Az anyanyelv, az anyanyelvi Iskola és kultúra, amelyért a reformkori Magyar- ország minden nemzete és nemzetisége joggal harcolt, minden egészséges lelkű, tiszta identitású, harmonikusan fejlett és korszerűen gondolkodó ember egyedül eredményes kovácsa és közege. Az I. Ferenc, V. Ferdinánd, Metternich és mások nevével fémjelzett hatalom és a történelmi Magyarország nacionalizmusai arra mutatnak példát, hogyan lehet egy rendszernek rossz, agresszív politikával, elnyomással, dőre beolvasztási kísérletekkel kihívni az elnyomott osztályok, nemzetek, rétegek és csoportok dühét, s önmagát pusztulásra ítélni.

Másfelől a magyar felvilágosodás, a ma