Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet
gulásának ügyét össszekapcsolták a szocialista eszmék győzelméért vívott áldozatos harccal. Nem érdektelen megemlítenünk, hogy a húszas években csaknem egy évtizeden át a szocializmus és a szocialista irodalom eszméi — magyarul! — Csehszlovákián át jutottak a világba. Történelmi adottságaink, helyzetünk révén egy világot védtünk és mondtunk magunkénak, üldözések és megpróbáltatások ellenére is. Becsülettel vállalt szerepünk, sorsunk eme hagyományaira épített felszabadulás utáni irodalmunk is, most már a megvalósult szocializmus körülményei között. Mégpedig az elődök hite szerint úgy, hogy az irodalomba lépő nemzedékek mindig újat akarnak! Együtt lépve, lélegezve a népek, nemzetek ama közösségével, mellyel életünket, sorsunkat, boldogulásunkat kerestük s mellyel jövőnket építjük. Életünknek ezeket a megmásíthatatlan bizonyságait tanúsítja kultúránk, irodalmunk fejlődése, tovább adva azt az üzenetet, melyet az előttünk járó nemzedékek hagytak ránk, s melyet majd a mostani nemzedék hagy örökségként a jövő nemzedékre. KISEBBSÉG/NEMZETISÉG A népek egyenjogúságán, együttműködésén és barátságán alapuló új típusú kapcsolatokat olyan jelenségeknek tartjuk, melyek bizonyítékai a szocialista rendszer demokratizmusának és humanizmusának. Kapcsolatainkat az egymás iránti tisztelet és megbecsülés jellemzi, az összetartozás tudata erősíti, az internacionalizmus jegyében fejlődik s biztosít új távlatokat az egy hazában élő nemzetek és nemzetiségek számára. A csehszlovákiai magyarság élete, s ezzel irodalma és kultúrája, tudvalévőén egészen másként indult. A Nagy Október eszméi és a Magyar Tanácsköztársaság 144 napja mélyreható nyomokat hagyott ugyan a lelkekben, az első világháború befejezését követő új államalakulatok azonban a burzsoázia igényei szerint formálódtak, s a nemzeti egyenjogúságot legfeljebb csak szavakban ismerték el, tettekben annál kevésbé. Ez a magyarázata annak, hogy a polgári Csehszlovákia fennállásának húsz esztendeje alatt nemcsak a nemzetiségek helyzetét nem oldotta meg, hanem megoldatlan maradt a két testvérnemzet, a csehek és a szlovákok közti viszony is. A cseh burzsoázia és kiszolgálói kisajátították a hatalmat s elnyomtak minden haladó törekvést. A szocialista eszméket éppúgy üldözték, mint ahogy útjában álltak a nemzetiségi kérdés igazságos rendezésének. Ez utóbbira egyébként az első világháborút befejező békeszerződések mellett az ún. kisebbségi szerződések is kötelezték az utódállamokat. Annak ellenére azonban, hogy az 1921-es népszámlálás szerint több mint 740 ezer, az 1930-as szerint pedig több mint 690 ezer magyart tartottak nyilván Csehszlovákiában, a burzsoá hatóságok mindent megtettek a kisebbségi jogok korlátozása érdekében. A köztársaság parlamentje által elfogadott törvények egy része is (nyelvtörvény, anyanyelvi oktatás, asszimilációs intézkedések tilalma, képviselet stb.) írott malaszt maradt, mivel a polgári államhatalmi gépezet ezeket elszabotálta. Nem is szólva a szociális kérdésekről (földreform, gazdaságpolitikai intézkedések stb.). Csak jóval később, a harmincas évek vége felé döbbentek rá sokan a mulasztásra, arra a tényre, hogy a köztársaság egységét a kisebbségi jogok biztosításával is erősíteni kell. A kisebbségi sorsba került magyarságnak — a többi népcsoporttal együtt — egyetlen pártfogója volt, Csehszlovákia Kommunista Pártja, mely állhatatosan szorgalmazta a nemzetiségi kérdés igazságos rendezését. Erre az egyértelmű politikai támogatásra annál is inkább szükségük volt a nemzeti kisebbségeknek, mivel az államhatalom a gazdasági, politikai és kulturális elnyomás funkcióját maradéktalanul érvényesítette, s asszimilációs intézkedéseivel nemcsak kisebbségi jogaiban sértette a csehszlovákiai magyarságot, hanem létében is veszélyeztette. „A kisebbségi kérdés — írta Fábry Zoltán a felszabadulás után a Harmadvirágzás című művében — fájó kérdés volt: emberkisebbítő, magyar nyelvi álományt faló állapot, amely ellen védekezni kellett. Harc volt ez, becsület és meg nem alkuvás ügye, melyet nem utolsó sorban éppen a kommunista párt igazolt és támogatott.” A kisebbségi sors ilyen vonatkozásairól annál is inkább szólni kell, mivel nem egy esetben tanúi lehetünk annak, hogy egyesek tapasztalatlanságból, tájékozatlanságból a két világháború közötti csehszlovákiai viszonyokat felnagyították, s azokat már-már ideálisnak tüntetik fel. A tévedés oka abban rejlik, hogy a polgári demokratikus Cseh-
