Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Soóky László: Szoboravatás (krimiparódia)
ÍV. D. alighogy magához tért, rögvest rájött, hogy nincs túlságosan gúzsba kötve, mozdulni mégsem bír. Mintha odaszögezték volna a heverőhöz, igaz, a mennyezetet vidáman nézhette. A mennyezetről pedig cseppkövek és vidám denevérek lógtak alá, szigorú rendben. Lépések koppanása is hallatszott: valaki valahonnan járkált valahová, de mindig csak négy-öt lépést tett, aztán fordult, s megint négy-öt lépés. Közben valami súrlódott is, olyan hanggal, mint amikor a kőműves simítja a falat. Igen, határozottan a vizes cement, és egy finom apró simító érintkezési hang hallatszott. D. kilátását könyvek takarták el, jobbról és balról is lexikonok. — Fáj még a feje? — kérdezte egy csodálatosan mély orgonahang, miközben egyre lépegetett. — Ne törődjön vele — mondta D. —, mindenért kárpótol ez a különleges helyzet. — Nem Is sejti, hogy mennyire különleges — búgta a mély hang —, ahhoz túl kicsinyes a fantáziája. Mit gondol, hol van? — Barlangnak vélem — mondta D. — A denevérek sejtetik ezt velem, meg némiképp a cseppkövek. — Igaza van, minden épeszű ember így gondolkodna. Nem zsibbadt el túlságosan? Mondjuk a keze vagy a lába. Nyugodtan szóljon, ha túl szoros a bilincs, a nagy sietségben csak úgy hevenyészve raktam fel, alig törődtem valamit az etikettel. — Szóra sem érdemes — mondta D. — Higgye el, egy bizonyos ponton túl a zsibbadást kizárólag az ágyékában érzi az tember, és nem képes eldönteni, hogy ez az érzés kellemes-e vagy kellemetlen. Mi ez a fülsértő surrogó hang? — A legújabb szobortorzómon dolgozom, s a betonvázra most viszem rá a legfelső cementréteget. Érdeklődik a szobrászat iránt? — Nem szeretnék önnek csalódást okozni, de nem túlságosan. Mind ez ideig végtelenül buta, szomorú, és kétségbeesett szobrokat láttam. Egy fia vidám szobor sincs a világon. — Látja, ez tetszik nekem. Rokongondolkodásúak vagyunk. Én csupa vidám szobrot készítettem, majd meglátja. — Rendkívül kíváncsivá tett — mondta D., mielőtt újra elájult. Amikor megint kinyitotta a szemét, egy hatalmas zöld rét közepén feküdt, a Nap éppen elérte az olajzöld fenyők csúcsát. — Alkonyat van — csodálkozott D. —, észbontóan szép alkonyat. Aztán meg arra gondolt, hogy el kellene indulnia valamerre. Latolgatta a különböző lehetőségeket. Féltérdre emelkedett, amikor valaki megszólalt mögötte. — Ne mozduljon, higgye el, kettesben sokkal kellemesebben telik az idő, mint egyedül, vacogva a félelemtől. V. — Hé! — mondta valaki. — Engem keres? — kérdezte L., s a másik oldalára fordult a szolgálati heverőn. — Mit keres maga itt? — kérdezte valaki. — Itt felejtettek — mondta duzzogva L. — Mikor? — kérdezte a fejét vakarva valaki. — Tegnap, amikor a nyomozótiszt összebalhézott a csillárral — mondta L. — Maga már akkor is itt volt? Miért nem ment haza? — Bejelentést akartam tenni egy hulláról. — Milyen hulláról?! — Akkor még friss volt. Most már legalább másnapos. — Ne szellemeskedjen itt, kérem, hanem mondja el, amit látott. — Maga kicsoda? — kérdezte L. — Nomozó vagyok — mondta a nyomozó —, nem látszik rajtam? — De most, hogy mondja, egy kicsit, mintha valóban — mondta L. — Térjen a tárgyra — mondta a nyomozó. — Hol, mikor, milyen körülmények között látta a tetemet?
