Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
után kikapcsolódni, vagy pedig a nehézségek esetén nyafogni... A nehézségek miatt való nyafogás pedig azt jelenti, hogy még azzal is nehezebbé tesszük az azok leküzdéséhez vezető utat..Érted ezt? — Ezek a hivatkozások semmit sem oldanak meg, ezzel legfeljebb magad teszed fontossá, így fontoskodsz csupán. A hangsúly valahol másutt van. — Egyszer járd körül a vár környékét, a nyomortanyákat, azzal mit kezdjenek az elvtársak? Egy ilyen helyzetben nem állhatunk eléjük a sapkánkat tartva: adjatok, adjatok, mert velünk történik a legnagyobb igazságtalanság... Itt most valami nagy dologról van szó, itt most egy nagy eszmealapozás folyik, most rakjuk a fundust... — Milyen alapozásról beszélsz? — A korszakéról, egy új történelmi kor nyitánya vagyunk, te is, én is ... Nagy történelmi pillanat részesei vagyunk, óriási dolog, csak nem szabad belesüllyednünk a mindennapok posványába. Most új perspektíva születik ... — Űristen, már megint, frázis, frázis, mindig itt kötünk ki, magunkat ismételjük örökösen, s képtelenek vagyunk kilépni az ördögi körből... Eszme, eszmeközösség, perspektíva, innen már csak egy lépés az emberiség gondja. Ha így gondoljuk, be kellene járnunk a földkerekséget, és mindenkit magunk elé tessékelni, aki esettebb nálunknál... Ha eszerint leszünk, hány életet kell élnünk, Jeromos? — Látod, éppen ezt akarom veled megértetni. Te valami nagy emberi türelmetlenséget hordozol magadban, ezt szeretném benned feloldani... Le kell magunkban győzni az önzést, az emberi természet átkát, a magunk tragédiáját készítenénk elő, ha mások fölé helyeznénk önnön érdekeinket... Te mindjárt megtorpansz, leállsz, és a következő percben keresed hozzá a magyarázatot. Érts meg, ez nem végállomás, ez a szoba itt átmenet, ez egy kényszerű megálló, ez még nem ok arra, hogy megalkossuk a keserűség filozófiáját, a húsleves illata a mi életünkben nem lehet mérték... És olyan is van, hogy a szebb és jobb jövő érdekében tudni kell lemondani is, érted? Lemondani, fegyelemmel, forradalmi fegyelemmel. — Annyira már ismerhetsz, én szeretem látni a szavakat, én keresem mindennek a jelentését... Mert akkor most mi legyen? Fekszünk egy vaságyon, és nézzük a vasárnapot, jó, kérlek, akkor most te válassz, merre induljunk, menjünk a te szavaid nyomán, avagy próbáld elmondani, mi van a vaságyon túl...? Az asszony felhúzott lábakkal fekszik, combja meztelen, fehér, a férfi most e térdek tetején néz, és mondja: — Ablak, vasrács, a rácsok hézagaiban levelek, aztán kőkerítés, utca és a túlsó part... — Tehát be vagyunk kerítve, tökéletesen ... Neked nincs olyan érzésed, hogy körül vagyunk véve? Ablak, vasrács, kerítés, hisz már csak a várárok hiányzik. Elmozdulnak az asszony térdei, megtörik a férfi figyelése, elszürkül a vasrácson túli távolság, a tárgyak széle a bőr színéhez hasonul. Keresztbe dőlnek az asszony lábai: más jelentésű pillanat. Sokszor volt már így, amikor az indulatokat és haragokat a test melege emésztette el. Megforrósodik alattuk az ágy, sokáig nem bírják eltérő gondolataik feszültségét, valahogy nincs erejük tartani az ellentétes szándékok súlyát. így a haragos szavak után csendben megszületik a békélés első mozdulata: a fölfelé törő emberek sajátja ez, harag és békesség előbb összeér, majd egybefolyik lelkűkben. — Valamerre mégis mozdulnunk kell — már meleget kap az asszony hangja —, találnunk kell valamit vagy valakit, aki meghallgat és ránk figyel. — Ezek a pillanat utolsó szavai, kicsúsznak az ablakon, aztán visszacsavarodnak az agytekervényekre, és a csendbe porlanak. Alájuk nő az ágy, fel is emelkedik, hallgat a férfi. Gondolatai felkapják a túloldali ház homlokzatát, s viszik, viszik, amíg látni egy darabot a borús égből. Az asszony szemében most minden összefolyik, a kastély, a kert, az ablak, ez a tisztázatlan helyzet, a vasrács, a húsleves illata és a képzelt harangozás is. Ilyen az ölelésük, rendezni kívánják összevisszaságukat. Közelítő mozdulataikban még egymástól távoli hangok szólnak, ösztöneik mélyén mégis az összhang utáni éhség vibrál, ezt keresik, s akarják, hogy hatalmasodjon el rajtuk: bezárkóznak és kinyílnak, örülnek annak, hogy most el lehet indulni együtt a csendbe: a békességbe, ahol csak kettőjük lélegzését és neszét hallani, ahol a világ homályba szürkül, ahol nem érzik a következő óra gondját: a szerelem félútján vannak... Bezárkóznak és kinyílnak,
