Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Poór József: Sötét nappalok (elbeszélés)

— Repülsz már? — kérdezte Bálint a fehérre mosott galambot.

A kopaszodó ember kinézett az utcára, s lekiáltott az ácsorgóknak:

— Na mi lesz?! Mossátok már a galambokat?

Megragadta Kálmán vállát.

— Ott szeretnék lenni minden villamos indulásánál. Akkor kezdődik a béke...

Felüvöltött egy mentőautó szirénája.

A kopaszodó ember 'elszántan mozdult: őrjáratba megyek, add a fegyverem! Közben megragadta a súlyos diófaszekrény oldalát, egész felsőtestét nekifeszitette, s kezdte eltorlaszolni az ajtót. Pillantása elakadt a suhanc tekintetében. A legényke dadogva szólt: Eltört a gitárom nyaka, gyönge a fegyverem.

— Hallod ezt, Kálmán?! — gúnyolódott az idős, megtört ember.

— Ne ítélj még! — kiáltotta aztán a pelyhes állú legényke nevében. — Figyelj rám! Lenne csak erőm, földet rázó — a gyűlöletre. Napokig ostoroznám felhők közt bujkáló hangom, szálló testem, melyben az élet apály-dagályként csatangol.

Kálmán meglepetten figyelt föl, mert más alkalmakkor a gitárnyak eltörésével a roham véget ért. A feszült óra mindig azzal fejeződött be, hogy öreg frontharcos társa mély álomba zuhant. Most azonban valami kimondhatatlan láz csillogott a szemében.

—• Csatát vesztve, félrehúzódva, nyakladozva ezer hamis, illékony daltól, kivertségre ítéltem magam, én, én ábrándos fiatalember.

— Lenne csak erő! Földet rázó — vágta a suhanc szerepében saját szívének Bálint.

— A magam gyűlölésére! Messze tűnő pillantásaim megtérítésére.

Bálint szemközt állt a látomással. Éles tekintettel, feszülő izmokkal, ugrásra készen várakozott. Kálmán megérezte, hogy a belső szál, mely összeköti az öreget a gitárossal, pattanásig feszült.

— Erőm, csak az lenne, földet rázó, a magam gyűlölésére, messze tűnő pillantásaim megtérítésére. De én, a magam istene, egy pokolfajzat, csak állok és állok. Mert kevés gyűlölni önmagam. Ö, milyen szánalmas a magamat sirató részvét! Ez kell nekem, a legdrágábbtól tőrdöfés, sok-sok vér, mi belőlem kibuggyan, abban fürödjön felhős arcom, kín kínozzon, tűz égessen, hogy messze tűnő pillantásaim utolérjem, az utolsó csepp véremnél is lehet még remény.

— Nem igaz! — szólt sajátos színezetű hangján Bálint. — Az utolsó csepp vérednél már a vérátömlesztés sem segíthet rajtad!

Szava halkult, elfáradt. Arcának az a része, mely ép volt, melyet nem torzított el a repeszdarab meg a légnyomás, nyugodt volt. Almában fegyvert szorongatott csontos ujjaival.

Kálmán a helyére rakta a bútort.

Mikor az orvos és a mentős benyitott a szobába, a két öregember ismét a lakkozott fedelű asztalnál ült, szemközt egymással. A kopaszodó ujjait járatta a deszkalapon, éppen „mennek” állapotban.