Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Varga Erzsébet: Mi a mai?
Varga Erzsébet Mi a mai? Mi a modern, a korszerű? Nincs olyan író, akit e kérdések ne foglalkoztatnának. S nemcsak mostanság — amikor párt- és állami szerveink is ösztönzik és szorgalmazzák a máról szóló, a mában gyökerező, a mát esztétikailag magas szinten kifejező művek alkotását —, s nemcsak nálunk. Mióta a „modernnek kell lenni mindenestül” Rimbaud-i parancsa elhangzott, nincs író-költő, aki úgy lépne az irodalomba, hogy ezt az imperatívuszt önmagára nézve kötelezőnek el ne ismerné. S bár az irodalomnak az elmúlt évszázad folyamán, s mindenekelőtt századunkban szerzett tapasztalatai egészen mást bizonyítanak, még napjainkban Is vannak olyanok, akik a maiság, a modernség legfőbb kritériumaként a formabontást hirdetik. Pedig — ha jól meggondoljuk — a formákon manapság már nincs mit „bontani”; ezt a műveletet régen, évtizedekkel ezelőtt elvégezték a különféle „izmusok” képviselői. A „bontással” tehát a mai író-költő már nemigen tudhat mit kezdeni: kétségtelenül elérkezett az idő, amikor a hangsúlynak át kell tolódnia az építésre. Ez az egyetlen lehetőség, az irodalom megmaradásának és funkcionálásának egyetlen lehetősége. Az eredetiségre, az eredeti tehetségre, az újításra s az ehhez kapcsolódó kísérletezésre vitathatatlanul szüksége van az irodalomnak. S nemcsak az irodalomnak, hiszen újítás, szüntelen újulás nélkül tulajdonképpen fejlődésről s haladásról sem beszélhetnénk. Ezt a nagyon szükséges újat azonban — egyre inkább úgy tűnik — mindenekelőtt az új tartalmakban, az élet és a társadalmi fejlődés felvetette új problémákban s művészi kifejezésükben, visszatükrözésükben kell keresnünk: azokban az új igazságokban, amelyeket csakis korszerű, modern irodalmi művek tárhatnak fel. Nem kétséges, igaza van Proustnak, amikor azt mondja, hogy „kevesebb erő van egy mesterkélt újításban, mint az olyan ismétlésben, amely új igazságot tárhat elénk”. Az új igazságot elénk táró ismétlésben feszülő erő pedig előbb-utóbb új formákat, új kifejező eszközöket is eredményez az új tartalomhoz. Vagyis a korszerűség, a modernizmussal össze nem tévesztendő modernség mindenekelőtti kritériumai azok az új tartalmak, amelyekben életünk, korunk, fejlődésünk újszerűsége megmutatkozik, s az új igazságok — új igazságaink — megnyilvánulnak. Az ilyen értelemben vett — tehát nem a témában és nem is a formában, hanem a formateremtő tartalomban megnyilatkozó — korszerűség akár egy történelmi regénynek is tulajdona lehet, s műfajokhoz sem kötődik. Elválaszthatatlan viszont a módszertől, az egyetlen olyan művészi módszertől, amely a szilárd, megalapozott, tudományos világnézeten alapul, s nem követel semmiféle kizárólagosságot, egyszer s mindenkorra meghatározott és változtathatatlan stílust vagy kifejező eszközöket, hanem a szüntelenül fejlődő valósággal együtt fejlődik. E módszer lényegét sokan és sokszor próbálták félremagyárázni, egyebek között úgy is, hogy a magvát képező realizmus fogalmához közelebbről meg nem határozott s meg nem határozható, mert Ml A MAI?
