Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - KRITIKA - Lacza Tihamér: A cél megközelítése

Bábi, akárcsak Duba is, következetesen marxista alapon közelíti meg az esztétikai problémákat, de mivel végsősoron mégiscsak költő és nem teoretikus, olykor elbolyong az elmélet útvesztőiben. Duba Gyula a tőle megszokott tapintattal és korrektséggel helyesbíti.

Fábry Zoltán ösztönzésére a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején többen is kísérletet tettek arra, hogy létrehozzanak egy színvonalas, elméletileg jól megalapozott csehszlovákiai magyar esztétikai iskolát. Ezen a téren — a csehszlo- •vákiai magyar szellemi életre jellemző módon egyébként — három szépíró jutott el ■a legmesszebbre: Bábi Tibor, Duba Gyula és Tőzsér Árpád. Nem véletlen tehát, hogy gyakran hivatkoznak egymás cikkeire, állításaira, s az is érthető, hogy olykor polemizálnak is egymással. Érzésem szerint ez idáig nem szenteltünk kellő figyelmet sem e három fró elméleti eszmefuttatásainak, sem pedig a köztük lezajlott véleménycseréknek. Igaz persze, hogy az elmúlt évtizedben sokkal zajosabb irodalmi csatározások is dúltak berkeinkben az előbb említetteknél, s talán ezzel is magyarázható, hogy ezek a csendesebb, de vitathatatlanul tartalmasabb polémiák elkerülték a figyelmünket. Csak sajnálhatjuk, hogy így történt, hiszen egy csomó későbbi félreértéstől és fölösleges konfliktustól megkímélhettük volna magunkat, ha annak idején alaposabban belemélyedünk ezekbe az írásokba. Bábi Tibor időközben eltávozott körünkből, de elméleti írásainak analízisével még adósak vagyunk, s tulajdonképpen Duba és Tőzsér között sem ért véget az a „párbeszéd”, amely a hetvenes évek elején kezdődött az Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal c. Duba-tanulmánnyal. Duba legújabb könyvében egy negyvenoldalas esszében foglalja össze véleményét „a költő-esztéta Tőzsér Árpád”-ról, s aligha tévedek, amikor kijelentem, hogy ez az írás az egyik legteljesebb és legár- nyaltabb Tőzsér-portré az utóbbi években. Ebben az esszében nemcsak számbaveszi a tőzséri életmű legfontosabb jegyeit, hanem összefüggéseket is feltár és eredeti meglátásokkal gyarapítja a köztudatban kialakult Tőzsér-portrét. Hasonló okok miatt tartom izgalmasnak és fontosnak az Így lett szocialista író Fábry Zoltán c. dolgozatát is, amelyben egy húsvér Fábryt sikerült megrajzolnia.

Tisztán látni a célt c. írásában a kiváló romániai magyar gondolkodó, Gáli Ernő Tegnapi és mai önismeret c. könyvét ismerteti, s elsősorban azokat a gondolatokat és megállapításokat helyezi nagyítólencse alá, amelyek bennünket, csehszlovákiai magyarokat is mélyen érintenek.

E mostani könyvében Duba sokkal kevesebb kritikát adott közre, mint első tanulmánykötetében, de ezek a bírálatok véleményem szerint elmélyültebbek és tartalmasabbak. A Fiatal irodalom cím alatt egybefogott „triptichon” túlmutat az adott témán (Grendel és Fülöp Antal novellái, a Megközelítés antológia versei), tulajdonképpen csak alkalomnak tekinti azt, hogy sokkal általánosabb kérdésekről is szólhasson. A Grendel- portré kapcsán csak sajnálhatjuk, hogy a fiatal író regényeit nem vonta be vizsgálódásai körébe, s így csupán a novellista Grendelről kapunk alapos, de az összkép tekintetében mégiscsak hiányos rajzot. A Megközelítés c. antológia pályakezdő költőiről pontos diagnózist állított fel, meg kell azonban jegyeznem, hogy a költői utánpótlás helyzetét én problematikusabbnak látom mint Duba Gyula, s bár elismerem, hogy „a költőt (...) nem nevelni kell, hanem lehetővé tenni a számára, hogy önmaga lehessen”, egy jól megszervezett és valamelyik tapasztalt költő-író irányításával működő műhelyre mégiscsak szükség lenne, mindenekelőtt azért, hogy kevesebb tehetség kallódjon el, mint a múltban.

A kötetet záró három írás (A nemzetiségi író egy napja, Az első közlésem, Emlék és élmény) mindenekelőtt Duba alkotóműhelyének kulisszatitkaiba enged bepillantást. Az első fanyar humorával és egészséges öniróniájával ragadja meg az olvasót, aki kissé sajnálja is, hogy másutt, más tanulmányokban ezzel a mosollyal és bölcs derűvel nemigen találkozhatott. Az első közlésem című visszaemlékezés az ötvenes évek csehszlovákiai magyar irodalmi életének atmoszféráját eleveníti fel, sajátos témájánál fogva talán idillikusabban is, mint lehetne.

Látni a célt — ezt az óhajtást írta tanulmánykötetének címlapjára Duba Gyula. Ha úgy tetszik: írói programként is felfogható ez a tömör kívánság, bár úgy érzem, hogy már most többet sikerült megvalósítania, mint amit szerényen maga elé tűzött. Nem csupán látja a célt, hanem közelít is feléje, s őszintén kívánjuk, hogy egyszer el is ■érje.