Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

visszaállítása hálára, sokszor kritikátlan lelkesedésre és a művészi igényesség elhanyagolására serkentette, s így a megjelenő első kötetek (Magra vár a föld, Hajnali őrségen) szerzői nem törődtek az esztétikai tradíciók követésének kérdésével sem. Később, az ötvenes évek második felében, az irodalomnak több energiája szabadult fel és több lehetősége kínálkozott arra, hogy az élet, a valóság általánosabb jelenségeivel szembesüljön, hogy morális és irodalmi problémákra is koncentráljon. A változás és váltás tehát egy társadalmi-politikai fejlődés révén vált lehetővé. Az pedig, hogy e lehetőséggel élni tudtak (ha a szomszédos nemzeti irodalmakhoz képest megkésve is] az irodalompolitika új irányának (valamint költőinknek és íróinknak) érdeme is. Ma a változást kiváltó okokat vizsgáljuk és az új törekvéseket törvényszerűen szembe is állítjuk az ötvenes évek első felének irodalmi gyakorlatával. A helyes módszertani eljárás megköveteli, hogy az elméleti rekonstrukciónál az adott helyzetnek megfelelően differenciáljunk.

A folyamatról és értékítéletről: Nem tartjuk sem szerencsésnek, sem eredményesnek azt, ha az ötvenes évek első felében és végén létrejött irodalmat „szétválasztanánk”, akár visszamenőleg, akár perspektivikusan, az irodalmi folyamatra visszahatóan. Tétel- szerűen szétbontva őket megszegnénk a dialektika és a fejlődés folytonosságának elvét, módszerünk végletes és rugalmatlan lenne, ellentmondásokba, fiktív megállapításokba keveredhetnénk. Még akkor sem választhatnánk szét őket, ha az elsőt a „szükségletek dimenziójába”, a másodikat az „értékek dimenziójába” sorolnánk szélsőségesen, mert a jó irodalmi mű, bármelyik dimenzióban is halad, önmagában mindig értékmegvalósító. A legtöbb műben mindkét dimenzió jelen van, csak különböző mértékben, éppen ezért a két „irodalomtípus” értékelése között érdemet (...) tekintve nincs elvi (!) különbség. Mindkettőben létrejöhetnek jó és rossz művek, eszmeileg és esztétikailag magasrendű és alacsony színvonalú alkotások — a kettő együtt, egymást kiegészítve az integráns csehszlovákiai magyar irodalom része. Megítélésünk szerint azonban nem beszélhetünk az „elkötelezett” és a „kísérletező” irodalom megkülönböztetéséről sem, amikor az ötvenes évek elejei és az évtized végén induló irodalom jellegét vetjük össze, mert így viszont akarva-akaratlan a valósággal feleselve valamiképpen elválasztjuk és nem meghatározó jegyénél fogva állítjuk szembe egymással a két szakaszt. Célszerűbb és funk- cionáltabb számunkra a két folyamat-rész megkülönböztetésénél az elkötelezett irodalom két rétegéről beszélni: az egyik elsősorban a társadalmi és nemzetiségi szükségleteket (mennyiségi tényezőket) veszi figyelembe, a másik főleg az új irodalmi értékek szférája felé halad, azon értékekéhez amelyek művészi szempontból tartósabbak és messzebb nézőek, tág horizontot nyitóak.

A szóban forgó vita értékeléséhez a differenciálás kedvéért még egy szempontra szeretnénk utalni; a művek esztétikai és történeti értékének egymástól különböző, mégis összefüggő voltára. Az irodalom (és általában a művészetek) lényegbe vágó társadalmi feltételezettsége szükségessé teszi azt a következtetést, hogy az irodalom történetének vizsgálata csakis a társadalom oldaláról indulhat ki — ami persze nem a művészi immanenciák tagadását jelenti, hanem azt a szemléleti és módszertani axiómát, hogy az irodalom sajátos törvényei a társadalmi „feltételezettségen” belül érvényesülnek. Az irodalomnak ez az erős begyökerezettsége a valóságba természetessé teszi azt az igazságot, hogy a történelem kérdései viszonylag hamar felsejlenek az irodalomban (különösen a lírában), nemegyszer megelőzve e problémák politikai kibontakozását. A társadalmi fejlődés által felvetett kérdések persze önmagukban véve még nem irodalmi jelenségek. De irodalmi érdekű jelenségek is, abban az értelemben, hogy irodalmi közegbe kerülve ihletik, formálják az irodalom alakulását és fejlődését. A történelem által napirendre tűzött fő kérdések irodalmi kifejezése tehát mindig jelent egyfajta értéket a fejlődés szempontjából, történeti értéket legalább, még ha a művészi megfogalmazás művészi intenzitása nem is minősül a történeti értékkel adekvát esztétikai értéknek. Így van ez az ötvenes évek irodalmával is, s termékével szemben sem lehetünk teljesen igazságosak, ha tisztán esztétikai szempontból ítéljük meg azokat, mert visszatekintve pontosan tudjuk, hogy ekkor esztétikailag még igen kezdetleges művek is keletkeztek, súlyos fogyatékosságokkal, történetileg ill. irodalomtörténetileg mégis számbaveendő tények és dokumentumok maradnak máig, melyek a maguk idejében bizonyos hatással bírtak, mert a szocializmus egyik hőskorának eszméit is hirdették. A történeti (irodalomtörténeti) érték itt tehát olyan értéket jelent, amely