Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Mészáros László: Emma ’87 (elbeszélés)
Lázár doktornak hirtelen szűk lett a bohém garzonlakás. Néhány percig izgatottan ténfergett, majd nekilátott az evésnek, hogy valahogyan levezesse az idegességét. Nem tudott napirendra térni a levél fölött. Fejlett kombinációs készsége minduntalan Falke úrral hozta kapcsolatba a dolgot, pedig az öregúrra a legkisebb utalás sem történt a levélben. „Úristen”, dühöngött evés közben, „Krisztus éveivel a vállamon lámpalázas vagyok, mint egy ostoba diák...”. Aztán egy bevált csillapító szerhez folyamodott, felbontott egy üveg récsei kékfrankost. 2. A kölcsönös bemutatkozás után Wenzl úr a fotelok felé mutatott. — Foglaljon helyet, Lázár úr ... Közben az energikus, őszülő üzletember intett a titkára felé, aki hangtalanul eltávozott. — Kezdjük talán azzal — ereszkedett le Wenzl a megilletődött Lázár mellé —, hogy megbeszélésünket, legyen szíves, tekintse bizalmasnak ... — Természetesen — bólogatott Lázár. — Köszönöm. Most pedig térjünk a tárgyra! Gondolom, nincs egészen tisztában megbeszélésünk tárgyával, ugye? — Hát bizony . .. nem egészen ... Azt hiszem Falke úrral kapcsolatban ... — Valóban van némi összefüggés ... Csakhogy nem a könyvéről lesz szó, hanem az ön mesterségéről. Remélem matematikusi képzettsége és kutatóintézeti foglalkozása mellett — vagy ellenére — lényegében írónak tekinti magát? — Igen, azt hiszem, igen... — Nos, az ön tudományos-fantasztikus elbeszéléseiben sokkal több érdekes dolog fellelhető, mint ezt az átlagolvasó, vagy akár a hagyományos irodalomkritika képes lenne meglátni. Ön bizonyára hallott már a Buck Rogers hivatalról... — Persze, persze ... — ... Nos, a mi intézetünk hasonló létesítmény, de csak egyetlen speciális problémakörre összpontosítunk, mégpedig a robotikára. Az ön könyvében több írás is foglalkozik a robotokkal. Egyes szakembereink rendkívül érdekesnek találták azt a novellát, amelyben egy robot öngyilkosságot követ el. Ez persze ellentmond az Asimov-féle törvényeknek, de ... — Bátorkodom megjegyezni, hogy sohasem fogadtam el maradéktalanul Asimov törvényeit — vágott közbe Lázár meglepően folyékony angolsággal. — Tudom — mosolygott Wenzl —, ismerem az idevágó nézeteit. Hanem... mit szólna egy kis frissítőhöz? Mielőtt még bemelegedünk a vitába. Mivel ön kocsival van, alkohol helyett valódi japán jázminteát ajánlok. Rendben? — Köszönöm, mister Wenzl, nagyon kedves ... — Szóra sem érdemes — legyintett a másik férfi, majd felemelte a kezét és hármat tapsolt. Szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt a lakosztály belsejébe vezető ajtó. A tálalókocsi mögött azonban nem a titkár ismert alakja jelent meg, hanem egy népi viseletbe öltözött, fiatal japán lány. A lány szó nélkül, szertartásos mozdulatokkal tálalta fel az átható illatú teát. Lázár pedig addig le sem vette tekintetét a lányról, míg nem csukódott be mögötte az ajtó. Wenzl nevetve fordult a fiatalember felé. — Tetszik a kicsike? — Hm ... mit mondjak ... Azt hiszem, a japán nők mind csodálatosak ... — Különösen, ha fiatalok, nemde? — Természetesen — mosolygott Lázár is. Meglepte egy kicsit, hogy Wenzl ilyen témára terelte a beszélgetést. Sohasem szerette mások előtt boncolgatni az érzelmeit. Nekilátott a teának. Kicsit émelyítőnek találta. Közben érezte, hogy Wenzl minden mozdulatát figyeli. Mielőtt azonban közvetlenebbül érezte volna magát, Wenzl hivatalos hangon folytatta a megbeszélést. — Mint már említettem, intézetünk robotikával foglalkozik... Ám nem csupán elmélettel, hanem a gyakorlati megoldásokkal is. Azt is mondhatnám, hogy nem állunk messze a tökéletes android megalkotásától...
