Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

a feladatát Fábry két írásával már 1955-ben, tehát aránylag korán (részben) elvégezte. Duba úgy véli, hogy a sematizmus után nem lehet és nem kell pontot tenni, de éveken át következetes harcot kell folytatni ellene: „Hosszú, szinte azt mondanám felvilágosító munkával lehet csak ettől a gondolkodásmódtól megszabadulni, s ebben a gondolatfelszabadító munkában lenne a kritikának, közéleti irodalomnak és elméleti vitáknak nagy szerepe. És ezt mulasztotta el mind ez ideig a kritika megindítani.”10

Tőzsér írásában említi az ú] írótípus, írói alkat kialakításának szükségességét. Ebben a kérdésben Bábi összehasonlítja Dénes romantikus természetrajongását a fiatal költők (főként Cselényi és Tőzsér) kozmikus életérzésével, hasonlóságot talál a kettő között és arra a következtetésre jut, hogy a maga módján mindkétfajta romantika „menekülést jelent a valóság kevésbé romantikus tényei elől”. Duba nézete a kozmikus életérzéssel kapcsolatban az, hogy „a költői fantázia túlhaladta a technika fejlődését, kitört a végtelenbe és visszahat az emberi gondolkodásra, melynek eredményei (tudomány, technika) tulajdonképpen felszabadították.” Éppen ezért ezt az életérzést progresszív hatóerőnek tartja a csehszlovákiai magyar költészetben.

A vitában Turczel Lajos hívja fel a figyelmet11 „Tőzsér véleménynyilvánításainak egyoldalúságára”, miszerint az irodalmi fejlődés problémáinak vizsgálatánál nem veszi figyelembe az objektív akadályok szerepét, és a sematizmusért a felelősséget elöntő mértékben az egyes írókra hárítja. Cáfolja Tőzsér állítását, aki az irodalmon bslül az erkölcsi bátorság hiányát feltételezte. Turczel a csehszlovákiai magyar irodalom lcnn- radottságának és tovább élő sematizmusának okát a művészi tapasztalatlanság és felkészületlenség permanenssé válásában jelöli meg, továbbá „a sematizmus által engedélyezett ábrázolási könnyítésekben való kényelmes kielégülésben.”

Volt vitázó még, aki a könyvkiadási gyakorlatról12 vagy a könyvkiadás megkésett- ségéről,13 továbbá a kritika mulasztásairól14 írt. Tóth Tibor, aki részben összegezte is az addigi vitát,15 az előző évekből az Irodalmi Szemle ankétjaira is utal, amelyek lényegében meddőn haltak el, minek következtében a csehszlovákiai magyar irodalom a cseh, szlovák és más irodalmakhoz viszonyítva alig jutott tovább fejlődésében.

Nem célunk, hogy minden hozzászólást megemlítsünk,16 csupán a lényegesebbeket tartottuk szükségesnek, mivel ezek mutatják reálisan az akkori felvetődő problémák aktualitását és fontosságát. Szinte valamennyi hozzászóló a maga módján megkísérelte felvázolni a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének útját a felszabadulás óta, s hangsúlyozta, hogy a sematizmusról vitázni elsőrendű feladat.

Érdemes külön is összegezni az akkori csehszlovákiai magyar irodalomkritikáról leírt véleményeket. Rácz Olivér még jóval az antisematizmus vita előtt 1955-ben így vetette fel a kritika kérdését: „A fiataloknak már nemcsak biztatásra van szükségük, hanem itt az ideje, hogy végre szépítgetés és óvatoskodás nélkül bírálatot kapjanak.”17 Nyolc év elteltével, a vitában még ilyen megállapításokra kényszerül: „Kritikánk mind ez ideig lényegében tanító jellegű volt, és a jóakaratú pedagógus rokonszenves szerepét töltötte be.”18 Turczel erről a problémáról így vélekedik a vitában: „A mi, két-három emberrel induló és hosszú időn át bizonytalanul botladozó új irodalmunk a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritikát igényelte és szülte meg ... A kritika ebben a helyzetben nagyrészt az alapismereteket tanító és dolgozatokat javító iskolamester szerepére volt kárhoztatva.”19

Az 1955-től 1963-ig eltelt időszakban a csehszlovákiai magyar irodalomkritika, leszámítva a már említett Fábry Zoltán-írásokat, valamint Turczel Lajos és Csanda Sándor akkori tevékenységét, nem volt kielégítő sem mennyiségileg, sem minőségileg. A „nyolcak” antológiáján kívül csak kevés könyvről mondta el véleményét a kritika, olyan eset pedig csak elvétve fordult elő, hogy az író maga is közbeszólt vagy reagált volna a bírálatra. (Igaz, ez manapság sem szokás!) Egri Viktor így ír A műbírálat helyzete és küldetése című írásában: „Tagadhatatlan, hogy kialakulóban van egy kritikusi gárda

— Turczel Lajosra, Csanda Sándorra, Rácz Olivérre, Dobos Lászlóra és Tóth Tiborra gondolok —, de nincs fejlett irodalmi kritikánk, amely útmutatásával és értékelésével segítene eltüntetni a legnagyobb hibákat és részben talán hozzájárulna a provincializmus felszámolásához.”20 Arra a kérdésre, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyugtatóan haladt-e előre a csehszlovákiai magyar irodalmi kritika, nemleges választ ad Tolvaj Bertalan is; szerinte 1963-ban néhány hónap ebből a szempontból többet tett és jelentett, mint az 1956-tól 1962-ig terjedő évek együttvéve.21