Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

a szembenálló gondolatgazdag felszólalások már olyan irodalmi tudatszintet jeleznek, amelynek öntudatosulás és reális önszemlélet az alapja.

Egyszerűsítés lenne a vitát csupán kortiinetnek, a társadalom eszmei mozgása függvényének tekinteni, bár így is igaz lenne. De irodalomtudatunk történelmi alakulásának fejezeteit kutatva nem lehet nem látnunk, hogy már ez a vita is több volt a szokásos társadalmi eszmecserénél, mert irodalmi értelemben jellegzetes és elemi szükségletekre utal. A nemzetiségi irodalom a növekedő szellemi mozgalmak kiapadhatatlan életerejével önmaga értelmét kezdte keresni, már tudatosan kutatta a valósághoz való viszonyát és további fejlődése lehetőségeit. A birtokon bévüli régi, megszokott és a feltörő új dialektikus harca feszítette. A sematikus irodalomgyakorlat volt az a tarthatatlanná váló, alkotói koncepció, melynek tagadása felszabadíthatta az új, egészségesebb művészi eszméket. Ez a benső érési folyamat még nyilvánvalóbbá vált néhány év múlva, amikor a Hétben — Tőzsér Egy szemlélet ellen című írása nyomán — megindult az emlékezetes „sematizmus vita”, és Fábrynak a Szemlében közölt vitazárójával, az Antisematizmussal véglegesen leszámolt irodalomtudatunk kezdeti gyermekbetegségével, a sematizmussal, amely az irodalom valósághitelének aláásója. (Mint később látni fogjuk, a másik hasonló véglet évtizedek múlva az avantgarde törekvések köré szerveződött.)

A Hétben lezajló vitában mindenki részt vesz, akinek volt mondanivalója, s az írók nagy része vállalt, ám megtagadott múltjaként számolt le a sematizmussal. A szövegek közös jellemzője az volt, hogy sok gyakorlati tény szenvedélyes bírálatát tartalmazzák

— irodalmunknak mindig is jellemzője volt, hogy vitáiban intézményügyekkel foglalkozzon elsősorban —, a hibákért szerkesztőségi szempontokat és szervező testületeket okoltak, ám annál kevesebb elméleti általánosításra és esztétikai-bölcseleti következtetésre voltak képesek. így is elérték gyakorlati céljukat, az irodalomtudat s vele az alkotás gyakorlata egyértelműen és pozitívan változott, előre lépett. A vita két ténye azonban tartós érvényű irodalmi eredménynek mutatkozott. Az egyik Tőzsér kérdés- feltevésében található: ellenvéleményét a sematikus versekkel szemben az irodalmi értékminőség hiányaként vetette fel és jól megalapozott, helytálló esztétikai érveléssel támasztotta alá. A sematizmust nem általános eszmei negatívumaként ítélte el, hanem esztétikailag bebizonyította, hogy az ilyen vers, merev képisége, dinamizmusának hiánya és élettelen sémáinak feszültségmentessége folytán messze van az igazi költészettől, és ellenkezik a lírai megnyilatkozás természetével. Azáltal, hogy közvetlenül bírálta a sematizmus esztétikai értéktelenségét, közvetve új, egészséges poétika törvényeit fogalmazta. A vita másik történelmi jelentőségű eredménye Fábry vitazáró tanulmánya, az Antisematizmus. Ojraolvasva a tanulmányt, az időbeni távlat fényében még markánsabban mutatkozik Fábry következtetéseinek és helyzetelemzésének maradandó érvénye és egyetemessége. Azt is látnunk kell, hogy 1964-ben a történelmi helyzet aktualitásai, az időszerű problémák és szövegegyezések elfedték előlünk Fábry következtetéseinek művészetfilozófiai mélységét és előremutató érvényét. Vitazárójával kettős feladatot teljesített: magas bölcseleti szinten elemzi benne, a szlovákiai magyar történelem méretei közé ágyazva a szocialista-humanista költő szerepét és felelősségét és így iskolapéldáját adja az esztétikai gondolkodás történelmi determináltságának. Költőeszménye kifejtéséhez Babits megfogalmazását — a költő, a „nagy magányos”

— választja kiindulópontul, és ebből vezeti le a költő „magányának” közösségi értelmét.

Fábry esztétikájában a költő magánya az alkotás pillanatának állapota, és „A költészet az individualizmus és kollektivizmus termékeny és termékenyítő kölcsönviszony- lata”.

Vitazárójával azonban nem zárult le a vita, magasabb szinten, történelmi-társadalmi hangsúllyal tovább folytatódott a Szemlében. Fábry nemzetiségtörténelmi elemzésére Juraj Zvara reagált, majd Turczel Lajos szólt a témához. Megjelent már a Megtudtam, hogy élsz, a Messze voltak a csillagok, az irodalom érdeklődésének irányát a kor szabta meg és az idő kedvezett a közelmúlt társadalomtörténeti kérdései iránti érdeklődésnek. Ezért Fábry tanulmányának esztétikai vonatkozásai — ma úgy tűnik fel — nem keltettek a fontosságuknak megfelelő figyelmet. 1965 elején irodalmunk törekvéseit növekvő tudásvágy és a gyakorlati nemzetiségi-társadalmi kérdések iránti érdeklődés jellemezte, lévén a nemzetiségi irodalom mindig is „politizáló” irodalom. Ekkor telje