Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Fónod Zoltán: „Legyen ékes, szép zászló ...”

rangját számon kérő csatározások, kegyetlen viták után ma már sokszor úgy tűnik, hogy az „élni és élni hagyni” langyos nyugalma uralja az irodalmi és kritikai berkeket. Önérzetünket az sem nagyon feszélyezi, vajon a nemzetiségi irodalom mai öntörvényű fejlődésének nincsenek-e indokolatlan, szükségtelen zavaró jelenségei, melyeknek semmi közük az elviséghez, eszmei elkötelezettséghez. S amikor közéletünkben egyre többször halljuk a „kritikai igényesség” követelményét, irodalmi életünkben meglehetősen köny- nyedén elnézünk a kritikai tevékenység folyamatos hiánya felett.

Emlegetni szoktuk Fábry etikai magatartását, megalkuvást nem tűrő eszmei elkötelezettségét. Kérdés azonban, hogy az irodalom szervezése, ösztönzése, valamint a társadalmi visszajelzést jelentő kritikai megítélés dolgában az etikai szigor és eszmei következetesség érvényesül-e, s nincsenek-e (oktalanul) olyan tehetséges mostohagyermekei irodalmi életünknek, akik több figyelmet, több megbecsülést érdemelnének. Oscar Wilde szerint „az élet mindig ott a legnehezebb, ahol él az ember”, és ezzel egyet is lehet érteni. Megjegyzéseinkkel csupán arra szeretnénk utalni, hogy időről időre fel kellene mérnünk, vajon nincsenek-e életünkben értelmetlen kölöncök, személyi elfogultságok, pszeudokonfliktus-gyártások, melyek akadályozzák nemzetiségi irodalmi életünket abban, hogy a szocialista irodalom felelősségével még fokozottabban jelen lehessen mindennapjainkban.

Az elmúlt évek ugyanis nemcsak az összetartozás pótolhatatlan érzésével kárpótoltak bennünket egy-egy sikeres mű, lapszám, ankét, irodalmi akció kapcsán, hanem — az Irodalmi Szemlére vonatkoztatva — a közös felelősségre is megtanítottak bennünket. Nevezetesen arra, hogy egy nemzetiségi státuszú irodalmi folyóirat ereje abban van, mennyire tudja az alkotókat a szocialista irodalom fejlődése igényes feladatainak megnyerni. Bebizonyosodott az is, hogy teljességgel lehetetlen az egyetlen fórumból nemzedéki, netán avantgarde lapot csinálni, vagy holmi „kirekesztősdi” alapján elfogadhatatlan személyi, „nemzedéki” elfogultsággal szervezni az irodalmi életet. Az Irodalmi Szemle tevékenysége akkor volt a legeredményesebb, amikor nemzedéki hovatartozástól függetlenül fel tudta sorakoztatni mindazokat, akik a csehszlovákiai magyar irodalom és szellemiség számára fontosak voltak. Ma is és a jövőben is ez lehet a szerkesztés vezérelve.

Az elmúlt huszonöt évben különböző korok különböző felfogású szerkesztői hagyták ott névjegyüket a folyóirat hasábjain. A Szlovák írószövetség lapjaként 1958 szeptemberében Indult folyóirat bölcsőjénél Dobos László és Tóth Tibor állt. A kezdetben negyedévenként megjelenő folyóirat 1962-től a kéthavonkénti megjelenésre tért át, majd 1964-től az évente tízszerire. Húsz éve tehát gyakorlatilag változatlan a megjelenése, sőt a terjedelme is. A főmunkatársi tisztet 1970 májusáig (haláláig) Fábry Zoltán töltötte be. A főszerkesztői tisztséget 1968-tól Duba Gyula vette át, majd 1983 novemberétől (9. szám) Varga Erzsébet a főszerkesztő, s a főmunkatársi tisztségben Duba Gyulát jegyzi a lap. A szerkesztői poszton — a már említett Tóth Tiboron kívül — Bábi Tibor, Koncsol László, Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc, Tóth László, Karsay Katalin és mások váltották egymást. A grafikai szerkesztő sok éven át a köztiszteletnek örvendő Csáder László volt. Jobbára tehát olyanok, akik a csehszlovákiai magyar irodalmi élet ismert képviselőiként kerültek a szerkesztői munkakörbe.

Abban, hogy az Irodalmi Szemle mentes volt az ötvenes évek sematizmusára jellemző' próbálkozásoktól, jelentős szerepet játszott, hogy a folyóirat születése arra az időszakra esett, amikor az irodalom, művészet és kritika az SZKP XX. kongresszusának megújító- hatása alatt újat és többet kívánt nyújtani, tartósabb és értékesebb alkotásokat, mint a korábbi, sematikus irodalom- és művészetfelfogás. A szemléleti megújulás eredményeként — magától értetődően — elsőnek a költészet vállalta az irodalom megújításának szerepét, s ez a megújulás a folyóirat első számaitól kezdve érezhető. Hasábjain időről időre foglalkoznak a csehszlovákiai magyar irodalom alakulásával, a nemzetiségi szellemiség és irodalomkritika állapotával stb. 1959 elején a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetéről és fejlődésének problémáiról indított ankétot a folyóirat. Ezt a gyakorlatot később is folytatja: viták, ankétok során fejtik ki az alkotók véleményüket, az időszerű irodalmi kérdésekről. A folyóirat közölte Fábry Zoltán Ady-tanulmányának befejező részét, melynek három fejezetét a Korunk 1939-es évfolyamában találjuk (Porta Hun- garica), de a közbejött események lehetetlenné tették a további részek közlését. Rés poetica címmel jelent meg Fábry Zoltán írása a nyolc fiatal költő 1958-ban megjelent