Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)
zadokba, külön a tizennégy és külön a tizenhét éveseket, és máshová, akik tizenhétnél öregebbek voltak... Beöltöztettek bennünket, jugendruhát kaptunk, adtak dögcédulát, zsoldkönyvet. Egy nap felsorakoztunk, magyar hadnagy jelentett a német tisztnek, ott tettük le az esküt, és SS növendékek lettünk... — Te képes voltál esküt tenni, Gecsér? — kiáltott a szerkesztő. — Bevetted a fasiszta maszlagot? Esküt is tettél? Ketten állnak a teremben, Gecsér és a szerkesztő, farkasszemet néznek, reszkető- nagy csend fölött gomolyog a füst. — Te mit csináltál volna? — kérdi halkan Gecsér. — Leköptem volna őket, azt, amit érdemelnek... S még ezt hallgatjuk, erre fecséreljük az időt, elvtársak. — Folytasd — mondja határozottan Jeromos. — Állandóan nyugatnak mentünk, nem tudtunk semmit, az irányt, a célt, semmit. Légiriadó, repülők, és bombáztak, mindig volt a fejünk fölött repülő, ilyenkor szaladtunk, ki merre látott, ha volt erdő arrafelé. Menet közben a vagonok nyílását elfedték, hogy ne lássuk a romokat... De valaki mindig kémlelt. — Voltunk Leipzigben, Halléban, Magdeburgban, utoljára Gardenlegben... Ekkor már nem nagyon törődtek velünk, csak voltunk és mentünk, kóvályogtunk, akkor már a németek sem tudták, mit kell csinálni, akkor már nagy volt az éhség, negyvenen kaptunk egy komiszt. Esténként képeket nézegettünk, bibliát olvastunk, és imádkoztunk, hogy mielőbb hazakerüljünk. — Szép, hogy bevallód — szól közbe a szerkesztő. — Most látszik, mi van a hallgatásod mögött, Gecsér . . . Csak figyeljétek jól! Sokaknak tetszett a szerkesztő radikalizmusa, határozott véleményei, de érdekes, ahogy a kíváncsiság átvált, most már Gecsért hallgatják inkább, számukra ez ismeretlen történet. Nagy örvény forog eléjük, nagyobb, mint saját életük keservei, idegen ismeretlen messziség, amit nem akarnak megérinteni sem, mert veszély határát érzik. — Folytasd — ismétli Jeromos. — Egy nap, talán március vége volt, azt mondták, menjünk, amerre tudunk... Akkor már nem volt semmiféle parancsnokságunk, feltörtük a vagonokat, loptunk meg kéregettünk, így tartottuk magunkat. Olyan csordaféle voltunk. Kisebb csoportokra szakadtunk, hogy jobban haladhassunk. Mi kilencen mentünk együtt, hozzácsapódtunk magyar alakulatokhoz, azt hittük, ők jobban tudják az utat kelet felé... De csak sodródtunk mindig másfelé. Májusban Rheiberg környékén voltunk, aztán Aachen, Krefelden, Bingen... Belekerültünk valami nagy harapófogóba, bekerítettek, jöttek a/ amerikaiak, akkor lettünk foglyok ... — Erről beszélj, az amerikaiakról — sürgeti a szerkesztő. — Néztek bennünket, látott bennünket tábornok is. — Mit mondott? — Csak csóválta a fejét. — És a katonák, az amerikai katonák, milyenek? — Katonák. Ilyen is, olyan is ... — Pontosabban! — Volt, aki ütött, de dobtak nekünk csokoládét is, rágógumit. — És az ideológia, az előadások? — Azt nem tudom, bennünket folyton sorakoztattak, számoltak, tereltek lágerről lágerra... Ott is kevés volt az ennivaló. — Az előadások, a politika? — Konzerveket adtak... Babkonzervet, és adtak mindenesdobozokat, abban volt hús, csokoládé, kétszersült is, néha darálthúskonzervet Is kaptunk, azonkívül tejport és tojásport... Mi az amerikaiaknál is éheztünk, volt úgy, hogy nem bírtam felállni, semmi sem érdekelt, akkor minden mindegy volt... Volt olyan őr is, aki kiengedett a répavagy a krumpliföldekre ... — Meddig voltál az amerikaiaknál? — Hét hónapig. — És hazafelé? — Az is hosszú történet... November elején már a hatodik lágerba költöztünk, ez volt az igazoló.
