Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)
A HAGYOMÁNY FOLYTATÁSA (A polgári irodalom alkotói és irányzatai a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szépprózában) A két évtizedet felölelő irodalmi életben különböző tendenciákat figyelhetünk meg a polgári irodalmi irányzatok útkeresésében. Lényegében ugyanazok vannak jelen az irodalomban, akik a húszas években már jelentkeztek a Tűz, a Kassai Napló, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain. Ezekhez csatlakozott később néhány fiatal, akik a harmincas években léptek be az irodalmi életbe és munkásságukban A Reggel, a második Magyar Újság, a Prágai Magyar Hírlap, illetve a Magyar írás és a Tátra támogatta őket. Megjegyzendő, hogy ezek a lapok aktivista, sőt jobboldali ellenzéki irányvonaluk ellenére időről időre egyes munkatársaik, szerkesztőik jóvoltából (Győry Dezső, Darkó István, Tamás Mihály, Dzurányi László stb.) helyet adtak a demokratikus és antifasiszta irodalmi törekvéseknek is. A két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban alig akadt olyan jelentősebbnek mondható polgári író, aki kétségbe vonta volna az irodalom humanista elkötelezettségét, a társadalmi küzdelmekben való részvétel indokoltságát, vagy a kor nagy kérdéseire való válaszadás jogosságát, még ha gyakran tiltakoztak is az irodalom „túlpolitizálása” ellen. Az irodalomba lépő második és harmadik nemzedék különbözőképpen reagált a húszas évek végén és a harmincas években jelentkező kérdésekre. A fasizmus egyre erősödő nyomása egyeseket tartózkodóbbá tett, másokban a haladó társadalmi törekvéseket erősítette. Az irodalmi lépték és mérték lényegében a másodlagos hatásoknál rekedt meg. Nem tudja követni a magyar prózának az európainál hagyományosabb, realisztikusabb útját sem. Lépéshátrányba került a lírával szemben Is, mely formában és tartalomban hatásosabban kísérletezett. Az irányzatok különfélék voltak, a radikális baloldali polgári irodalmi tendenciától a szórakoztató irodalomig terjedtek. A határokat azonban sokszor nehéz egyértelműen megvonni, mivel alkalmanként változtak, ugyanakkor világnézeti alapon — a leegyszerűsítés veszélye nélkül — nehezen csoportosíthatók. A témaválasztás az esetek többségében tükrözi a világnézeti hovatartozást is. A regények, novellák, elbeszélések jelentős része a munkássors nehezével, a kisemberek gondjaival, problémáival, embert formáló megpróbáltatásaival, vagy a paraszti élet nyomorúságával foglalkozik. Nem hiányoztak azonban azok a művek sem, amelyek a pusztuló középosztály, a polgárság életét ábrázolták némi nosztalgiával. Stílus tekintetében a valósághitelű realista próza volt túlsúlyban. Modern „izmusokkal” kísérletező alkotások és esszéisztikus írások ez idő tájt nem nagyon születtek irodalmunkban- ____ •' — . KÍSÉRLETEK A DRÁMAIRODALOMBAN A drámaírás a két világháború között a csehszlovákiai magyar irodalom leggyengébb láncszeme volt. Várták, sürgették, ösztönözték, az eredmény azonban minimális volt. Kemény G. Gábor Így tűnt el egy gondolat című kötetében a megjelent művek bibliográfiájában huszonkilenc szerzőt vonultat ugyan fel, az említett művek jelentős része azonban csak erőltetett — népszínmű vagy vígjáték — kísérletnek tekinthető. Jellemző, hogy a drámaírók közé olyan személyek is feliratkoztak, mint Alapy Gyula /A hazájáró lélek, 1925), Ásguthy Erzsébet (Simor Miklóssal együtt: Gázmérgezés a Domb utcában, 1938), Földes Sándor (Oj játékok, új színpadra, 1927), Sziklay Ferenc /Catullus, 1924, Pünkösthy lányok, 1926) és Vécsey Zoltán (Oj élet; Misztérium, 1919; Bestia, 1920; Szent titok, 1923). Áldatlan állapotok uralkodtak nemcsak a drámaírásban, hanem a színházi életben is. Az államfordulat után Faragó Ödön Szlovákia-szerte fellépő társulata képviselte a színjátszást, majd 1925-től engedélyezték a Szlovenszkói Magyar Színpártoló Egyesület működését, mely lényegében a színészek érdekvédelmét vállalta és nem a színjátszás ügyét pártolta. A hivatalok 1928-ban két társulat létrehozását engedélyezték, az egyiket Kassa, a másikat Pozsony székhellyel. 1932-ben szervezték meg a kárpátaljai színikerületet. Kemény G. Gábor szerint a színigazgatók (Faragó Ödön és Iván Sándor kivételével) nem teljesítették feladatukat az elvárásoknak megfelelően.
