Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.

Megy a kocsi, porzik az út utána,

Három kislány ül a kocsi farába.

Harmadiknak nincsen apja, sem édesanyja,

Egész héten rajtam ragyog a csókja.

Nincsen csillag, mind lehullott a földre, nincs szeretőm, mert elhagyott örökre.

Sűrű eső, záporeső hull a magos egekből, boldogtalan csak én vagyok egyedül.

Búra, búra, búbánatra születtem, nem igazi anya nevelt fel engem,

Mostoha volt, mostoha volt, mostoha a világ is, száraz ágon elhervad a virág is.

Ugyanígy folyt a lakodalom a menyasszonyos háznál, azzal a különbséggel persze, hogy ott nem volt jelen se a menyasszony, se a vőlegény. Éppen ezért hajnal felé a lányos szülők násznépükkel együtt fölkerekedtek, „kánlátóba” mentek a vőlegényes házhoz. A szó helyes formája egyébként ez: „kárlátó”. Arra utal, hogy korábbi századokban a lányos ház násznépe az egykor kötelező menyasszonyfektetés (első együtt hálás) után kereste föl a vőlegényes házat, megnézni, hogy milyen kár esett a menyasszony lányságán. Mindezt könyvekből tudom; a menyasszonyfektetés mozzanata adatközlőim szerint már a századelőn sem volt része a tulajdonképpeni lagzinak. Erre utal, hogy nemcsak a fogalom homályosult el, hanem maga a „kárlátó” szó is „kánlátó”-vá torzult. A látogatás célja mindenesetre az maradt, hogy láthassák a szülői háztól kiadott menyasszonyt. Tudta ezt a vőlegény násznépe is, éppen ezért tréfás alakoskodással igyekezett félrevezetni a látogatókat. Az igazi helyett álmenyasszony jelent meg: fiatalember kapott asszonygúnyában, bekormozott arccal. Nevetést, „kétségbeesést” kiváltva, félreérthető mozdulatoktól sem tartózkodva illegette-billegette magát a kárlátóba érkezettek előtt, akik aztán nyelhették a megjegyzéseket: „Ilyen menyecske lett a menyasszonyotokbó, vigyítek vissza, nekünk nem kölll”

Hanem aztán csak előkerült a valódi menyasszony is. Apja, anyja nevében megkönnyebbülten üdvözölték a Menyasszonylátó című rigmussal:

Te vagy az a galamb, ki szárnyadra keltél,

Atyádtól, anyádtól messzire keltél.

De a jó anya, jó anya nem rest,

Tegnap óta téged mindig keres.

Éppen most talált meg szíve nyugalmára,

Mert pároddal együtt épségben láta.

Ezután is kívánok friss, jó egészséget,

Egymáshoz tinéktek engedelmességet.

Én azt kívánom, szeressétek egymást, így száll tireátok istentől az áldás.

Ezután együtt mulatott, táncolt, énekelt mindkét lagzis sereg. A lakodalom e szakaszának is volt régente egy szertartásszerű része. A népi emlékezet már nem tud róla. Hont vármegye monográfiája szerint azonban a múlt század végén Ipolypásztőn sajátos szokás volt a „menyasszonymáf-sütés”, vagy más néven „hajnaltűz”. A násznép az utcán vagy a lagzis ház udvarán szalmatüzet táncolt körül, amit a menyasszonynak át kellett ugrálnia. Manga János néprajzos szerint a szertartás azt célozta, hogy minden olyan kötelék, amely az ifjú asszonyt korábban máshoz fűzte, egyszer s mindenkorra elégjen. Valószínűleg e táncot követően érkezett el a nagy pillanat: bekötötték a menyasszony fejét. A jelképeitől való megválást, az asszonyi főkötőhöz jutást jókívánságokkal megtűzdelt vers kísérte:

Látom, hogy a fejed koszorút szalajtott,

Mint liliom, aki levelet hullajtott.