Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Duba Gyula: Újévi gondolatok egy vers margójára
ÜJÉVI GONDOLATOK EGY VERS MARGÓJÁRA A verset Tőzsér Árpád Irta, e sorok szerzőjének ajánlotta, és a Nő című képeslapunk múlt évi, karácsonyi-szilveszteri számában jelentette meg. Örvénylő című regényem inspirálta a vers megírására a költőt, pontosabban az a történelmi valóságanyag, amelyet benne talált és amellyel való azonosulásának hangot adott versében. Személyes önvallomással minősítette és fémjelezte művemet, melyet megértett és a magáénak elfogadott. Minek tagadnám: örömöt okozott vele, nemcsak a magán-, hanem a közéleti embernek is. A benső öröm, a személyes jóérzés maradjon az enyém, a szellemi tett értelme feletti megnyugvás legyen magánügyem. De közösségi összefüggéseket követő figyelmem öröméről szólnom kell, mert az irodalmunk egészét érinti, szellemi érietünk új jelenségének szól, tehát — közügy. Amikor erről beszélek, nem önmagamat állítom előtérbe, hanem olyan írói magatartást hangsúlyozok, amely közérdekű és jó lenne, ha öntörvényűén toborozna híveket. Tőzsér tette nem volt kockázatmentes vállalkozás. Szinte hallani vélem az ironikus véleményt: dicsérik egymást az írók, és így elégedettek önmagukkal, boldogok. Értékelik egymást, kéz kezet mos alapon! S ez a hiedelem — az elmúlt évtized kritikai gyakorlatát tekintve — talán nem is egészen alaptalan. De esetünkre nem vonatkozik, s erre éppen Tőzsér Árpád következetes — a tegyük hozzá: éppen ezért egyenes vona- lúságában sem mindig problémamentes — esztétikai gondolkodása a biztosíték. Mindössze az történt, hogy mélyen megértette egy mű üzenetét és élményét nyilvánosan közölte. Mi magunk tehetünk róla, hogy irodalmunkban ez a gesztus szokatlan, szinte már természetellenes, és akár gyanakvása is késztető jelenség. Egymás munkájához való viszonyulásunkban a kritikai hangot még elviseljük, természetesnek vesszük, de leginkább a közömbösséget bírjuk és — eltűrjük. Megszoktuk a visszhangtalanságot, a „szakma némaságát”, a céhbeliek konok hallgatását, a műveinket körülvevő, hazai csendet már-már becsvágyunk tudomásul vett csillapítójaként könyveljük el. Dicsérő szót mondani, lelkesedni mások eredményéért? Nem, ez nem a mi stílusunk! Ehhez igazán túlságosan erős köreinkben a „szűkülés” (Tőzsér), ahhoz „a nyelv artériái” valóban túlontúl „meszesednek” és bizony „hiányosan közvetítik a jelentést”. Ezért Tőzsér verse a közlés pillanatában túlnőtte a személyes kereteket és egy lehetséges új, úttörő irodalmi-kritikai viszonyulás példájává nőtt. Olyan közírói magatartás kiindulópontja lehetne, amely túlnőve az ízlésbeli, személyes és csoport-ellentéteken, közösségi érdekek képviseletében képes megítélni és előtérbe állítani irodalmi értékeinket. S ez nagy dolog, jelentős előrelépés. A huszadik század az egyéni szabadság és a közösségi kötöttségek szembenállásának és kiegyenlítődésének a kora, s látnunk kell, hogy a mérleg nyelve egyre inkább a közösségi érdekek oldalára billen. A világirodalom fejlődése is tükrözi ezt a folyamatot. Leáldozóban van a végletesen individualista kifejezésmód kora, ennek termékei már csak szűkkörű művészi közösségek és sznobok körében lehetnek otthonosak. A széles olvasóközönség az egyénien formált irodalmi művekben is a saját közösségi sorsélményeit keresi. Az egyén és közösség konfrontációjának folyamata irodalmunkban a hetvenes években éleződött ki s a kiegyenlítődés befejeződni látszik. A nyolcvanas évek Duba Gyula
