Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - Liszka József: Önismeretünk bölcsőjénél

merész kalandozásokkal egyetemes érvényű következtetéseket vonjon le. Jól leírja az aranymosás munkafolyamatát, valamint az aranyászok hordozható hajlékát, a sellencet.

További írásai,11 amelyek a néphit- és népszokások köréből merítik témájukat, már korántsem ennyire megbízhatóak. Mindkét tanulmányában a konkrét adatok közzétételén túlmenően művelődéstörténeti összefüggések magyarázgatásába bonyolódik, saját anyagától teljesen elrugaszkodva. Ami Manga János gyakorlatában elfogadható- volt, az a helyi jelenségek művelődéstörténeti hátterének megrajzolása. Khinnél ez tolakodóan az előtérbe kerül, öncélúvá válik és az egész gondolatmenetet zavarossá teszi.

Nyiresi—Tichy Kálmán (1888—1968) rozsnyói festőművész, népművészeti értékeink megmentésének talán legfáradhatatlanabb szószólója volt a két világháború között. Ismereteim alapján 1920 után elsőként emelte fel szavát tájainkon a néprajzi kutatások megindítása érdekében. A Magyar írásban is megjelent négy dolgozata,12 amelyekben népi kultúránk értékeire hívta fel a figyelmet. Ezekben az írásokban a népművészeti kutatások megkezdését szorgalmazta, 111. a népművészeti alkotások esztétikai sajátosságait taglalta. Egyik programadó írásában áttekintést nyújt az addigi szórványos gyűjtésekről, s kitűzi az elvégzendő feladatokat is. Nagyon sok életrevaló ötletet vetett föl (pl. a szaksajtó, a népi műemlékvédelem kérdése, szlovákiai magyar néprajzi múzeum létrehozása stb.), de közben vitatható elképzelései is voltak (pl. a „népművészeti szempontból különösen kiemelkedő falvaink idegenforgalmát” óhajtotta fellendíteni).

Forrásértékű a gömöri pásztorművészetről közölt munkája,13 amelyben részletes, jól adatolt leírását adja az egyes díszítési eljárásoknak (pl. ólmozás). Adatközlőit gyakran idézi, ami csak növeli a dolgozat értékét. Kár azonban, hogy rajzokat nem mellékelt dolgozatához. Ezt annál is inkább sajnálhatjuk, mivel Tichy ügyes kezű rajzoló volt, s a Magyar írás gyakran közölte rajzait, metszeteit (pl. 1936-ban a 9. és 10. számot gömöri falvak népművészetének egyes részleteit bemutató rajzaival illusztrálták).

Még két dolgozatot kell mindenképpen megemlítenünk, amelyek eredeti szlovákiai magyar néprajzi gyűjtéseken alapulnak. Az egyik Dallos István írása,14 amely főleg- a nyelvjáráskutatás szempontjából érdemel figyelmet, de folklórközlések (pl. monda, ballada) is találhatók benne. A szerző először a Zoboralja szórványmagyarsága kapcsolatait vizsgálja a nemzettesttel, majd egy falu, Nagycétény nyelvjárásának jellegzetességeit tárgyalja meglehetősen részletesen, példákkal is bőven illusztrálva.

Végezetül vessünk egy pillantást ijj. Dudich László izsai falumonográfiája15 egy részletének közlésére. A szerző néhány évig a községben tanítóskodott, aminek egyik eredménye egy lakodalom-leíró dolgozat. Adatközlése eléggé részletes, de vannak hiányosságai is: nagyon sok jelenséget például egyáltalán nem figyelt meg, pl. nem közöl eredeti szövegeket: vőfélyverseket, leánybúcsúztatókat stb. Azt is sajnálhatjuk, hogy dolgozatát nem látta el az adatközlők jegyzékével; ez azért fontos, hogy tudjuk, a falu mely rétegének szokásanyagát tükrözi vissza a leírás. Mindamellett — ha fenntartásokkal is — használható az anyag.

III.

Az első világháború előtti időszak Budapest-központúsága rányomta bélyegét az akkori Dél-Szlovákia szellemi életére is. Itt élő, komolyabb szakképzetséggel rendelkező társadalomtudósaink jószerével nem voltak — kutatóintézetekről, publikációs fórumokról már nem is beszélve. így érthető az a szellemi vákuum, amely csak igen lassan kezdett

— legalábbis vágyakkal — telítődni. Lassan megszületett az igény egy szlovenszkói magyar tudományosság kiépítésére is, de a szakképzett kutatók, intézmények, fórumok változatlan hiánya mellett „a felvidéki tudományos irodalom a napilapok hasábjaira szorult és irodalmi kritikákon és rövidebb tanulmányokon kívül nem is termelt ki egyebet”. Farkas Gyula 1927-ben vetette papírra ezeket a sorokat, de a helyzet lényegében később sem változott. A néprajzi kutatások gyakran az ifjúsági mozgalmakhoz (lásd pl. a Sarló „etnográfiai vándorlásait”) és egyéni kezdeményezésekhez kötődnek.

A Magyar írás néprajzi tárgyú publikációinak az elemzése mintegy keresztmetszetét adja a korabeli szlovákiai magyar néprajzi érdeklődésnek, kutatásoknak. Nem arról van természetesen szó, hogy a folyóirat központi, meghatározó fóruma lett volna araszolgató, tapogatódzó néprajzkutatásunknak, hanem csupán arról, hogy az egészre-