Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - HOLNAP - Czakó József: A hülyekamasz (elbeszélés)
imádlak. Teljesen bennem élsz, feloldódtál, megbabonázol, hipnotizálsz, szétmarcangolsz. Ártatlan és kegyetlen vagy. Szomorú, néha könnyes tekinteteddel borongó, súlyos halált sugárzol belém. Egyetlen gyémántom, fájdalmam, szerelmem. Sővárgom utánad. Fáj a szivem, sirok. Kiszáradt, cserepes, repedezett ajkam fölhasadt, a sebből vér szivárog. Gyógyítsd be, kérlek, tovalebbenő csókoddal. Gyere velem, elmegyünk innen. Hogy hová? Azt nem tudom, csak el innen, ki ebből a matematikai példatár tanulmányi kirándulás finom ízlésre akarunk nevelni benneteket iskolai rendszabályzat férfi WC női WC öregek otthona előre legépelt halotti beszédek csak a neveket kell megváltoztatni honvédelmi gyakorlat sítanfolyam korbácsra szórakozzunk A Nagy Temető szabályok rendszer példakép szeressük egymást illem és jó erkölcs törvény életcél pénz igazság őszinteség jog és kötelesség szabadság Én vagyok a gyűlölet, a keserűség, a megvetés, az utálat, a magány, a szomorúság, a fájdalom, a sötétség, a Halál, a némaság, a mélabú, a hallgatás, a susogó tengerpart, a sarki éjszaka, az álmodozás, a kín. Sírtam egy sort Patríciáért de a könnyek felszáradtak segítség a sós cseppecskék elpárologtak hol vannak a könnyek beleőrülök testemen összébb húzza fojtogató kötelét a rettenet hová tűntek a könnyek jaj miért párolognak el a könnyek ordítsátok alvadt sebembe melyet akkor ejtettem magamon amikor a könnyeimet kerestem ordítsátok sebembe miért tűnnek el a könnyek rugdossátok a hasamat verjétek fejem az üvegszilánkokhoz tépjétek ki végtagjaimat nyúzzátok le talpam vastagbőrét szabdaljatok zúzzatok szaggassatok roncsoljatok egészen addig amíg véres rongy testem a porban nem hever és egészen addig amíg gyönyörű szemeimből felgyöngyöznek a könnyek előbuggyanak patakzanak ömlenek áradnak és megszenvedett könnyeimből szomorú szobám közepén összeáll Patricia. Szeretnék ujjongva, viháncolva, tapsikolva, kacagva átszáguldani a földön és túláradó boldogsággal mindenkinek odakiáltani: Megtaláltam a könnyeimet! Hohó, brrr, állj csak meg, fiacskám! Ideje, hogy fölébredj balga álmaidból! De én nem akarok fölébredni! Én örökké álmodni akarok. És sírni akarok. Örökké csak sírni és álmodni. Ábrándozás az élet megrontója, mondta Vörösmarty. Csekély tizenhét évemmel azt üzenem neki: Az élet az ábrándozás megrontója. Leveled olvasásának kb. a felénél tartottam, amikor összefutottak szemem előtt a betűk, hullámzani kezdett a papír és szédülés fogott el. Nem nagyzolok, így volt. A szó szoros értelmében szinte összeroskadtam szavaid súlya alatt. Hát mivel érdemeltem ki azt a sok szemrehányást? Mivel? Miért? Ezt kérdeztem és kérdezem magamtól. Leveledben szinte rám akarod kényszeríteni, hogy: „Igen, te nem is akarsz velem találkozni, mindenféle hülye kifogást találsz ki, jobb is, ha nem írsz többé.” Pedig nem így van, hidd el. Nem, nem, nem éS százmilliószor nem! Én az igazat írtam neked, mindenféle hátsó gondolat vagy mesterkedés nélkül. Az a gyanúm, hogy te akarsz ilyen ravasz módon megszabadulni tőlem, ezért magyarázgatsz bele a szavaimba. Vagy mondjuk jársz valakivel és az a bizonyos valaki mondja, hogy szakítsd meg levelezési kapcsolatunkat. Akkor írd meg világosan, kertelés nélkül, hogy kopjak le. Bár leveledben ezt elég érthetően meg is “teszed. Nem lehet leírni, milyen fájdalmat éreztem, amikor azt írtad, hogy csalódtál bennem. Miben csalódtál? Milyen tulajdonságomban? Hiszen még alig ismersz! Te voltál az a lány, aki nemrég még azt üzente levelében, hogy „ilyen öröm
