Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
— Igen, ez valójában alászállás — vidul ismét —, minden szembejön velünk, az emberek, a házak, a mélység, a szabadság is. A férfi szótlanul töpreng: képtelenek voltunk feloldódni, mi csak a magunk szűk útján tudunk lenni, ha kilépünk életünk eddig megszokott kereteiből, görcsbe rándu- lunk. Mi kell ahhoz, hogy egy más környezetben az ember otthonosan legyen, hogy képes legyen létezni egy másféle hangulatban is? Ingerli az asszony nyűgössége, ő magában nyűgös ellenkezésnek nevezi: árnyék, amely megjelenik, és eltűnik. Sokszor megtörtént már ez, kettejük gondtalannak ígérkező pillanata, aztán fal. A férfi előtt egyre világosabbá válik: felesége csak élete meghúzott vonala mentén tud menni: nem tud kanyarodni, letérni, eltérni, csak egyenesen menni... S ha nem fogy el hamar a lépcsősor, új érzés feszül közéjük: az ingerültségből születő vád: a hirtelen bíráskodás. S e pillantban a férfinak nincs türelme keresni e pillanat nyomra vezető kenyérmorzsáját, az asszonyarc mögött nem tudja tapintani leányarcát, keserű szájíze nem enged visszafordulva gondolkodni. Beleütközik indulatai falába, a férfi nem tudja: Kilencéves volt a lány, mikor szekéren menekültek a Kárpátok felől, bomló hadsereg morzsolta őket magával — két nap és két éjszaka a szekér tetején. Frontvonalak közé került a falu, a lány nem tudta megkülönbözteni a folyton változó katonák ruháját sem... Kitelepítették őket szekéren, menekültek ismét. December idején pajtákban hányódtak szalmán: hatvannyolcan egy sorban, viszketés, rüh; otthon hetekig pusztították magukról a tetűt, mosták a lány fejét, éjszakára petróleumos kendővel kötötték be: mosták, bedörzsölték, fésülték: volt nap, mikor hatvannégy tetű hullott az asztalra tett papírra. Érezte is, ahogy fekete hajszálain másznak a tetvek, varjúfekete haja fényét vesztette á mosástól, mire tiszta lett. Parasztház konyha-szobájába szorultak tizenketten, az ágy az éjszaka kínpadja lett: mindenki tudott, látott, hallott mindent. Egymáshoz értek a testek, egyszerre lélegeztek, éjszaka is korgott a gyomruk, szellentettek, egyszerre fordultak, az ágy recsegése napkeltével szűnt csak meg . . . Ugyanazt álmodták, reggel ugyanazt ették, egymás kezét nézték, ahogy a közös tálba nyúltak: egy karmozdulat, csipetnyi krumpli, az erősebbek többet fognak, az éhesebbek mélyebben nyúlnak, a ravaszabbak másként szorítják be a krumplit... Az udvaron sár, az úton sár, az idősebbek már félnek kilépni a házból: nem látják a sötét végét, nem érzik a sár fenekét. Tizenketten egy házba zárva, három család: éjszaka az istállóban pálinkát főztek, reggel kóstolták: napközben cigarettát töltöttek, este lopva juttatták Csehország felé ... Imádkoztak minden este közösen, a katolikus isten összeborult a reformátussal: egy volt a mindenható. Sötétben ültek, korán eloltották a lámpát, mert a kuvik mindjárt megjelent, és sikító hangján csipkedte imájukat. Egymás arcát keresték a sötétben ilyenkor, és arra gondoltak: kit visz el közülük először a halál. Ezt a kérő, esdeklő zsolozsmát nem lehet elfelejteni, mert beleivódott a sejtfalakba. Magyar nyelven kezdett iskolát a lány, három osztály után szlovákba kényszerült, a tanító szigorú volt, és nádpálcával követelte a másik nyelvet: beszéltél ma magyarul? Szóltál ma magyarul? így csapott le a kérdés. És a büntetés is. Lopva suttogtak a szünetekben, riadt, összebújt fogolycsapat, az órákon értetlenül nézték a táblára írt idegen szavakat. Ezt sem tudta a férfi. Matúš Cák Trenčiansky, panovník trenčianskeho hradu: ez volt az első mondat, amit mindenkinek meg kellett tanulnia... 'Értitek? Nem. Elmondom lassan, figyelj! Ismételd: mondták. Kórusban: Matúš Čák Trenčiansky. Végezték és kezdték, énekelve, vontatottan, és egyetlen gyerek se értette, ki volt Csák Máté, nem tudták, mit őröl az eszük az órákon, a hónapokon s éveken át. Katolikus volt a szlovák tanító, ezért hitének imáit kellett tanulniuk: Trizneny môj spasitelu, aku ti mám dať odmenu za lásku tvu obetavú... A himnuszok helyét is a Krisztus-imádság foglalta el. Értitek? Nem. Ismételjük, ismételjük, ismételjük... Ezután kisvárosba került a lány, özvegy papnénál lakott, ahol még a valamikori parókia rendje szerint folyt az élet: reggel aszerint kelni, aszerint mosakodni, aszerint öltözködni, ahogy a nagytiszteletű asszony. Az ebéd is a néhai nagytiszteletfi úr szokása szerint: pontosan terített asztal, ezüst evőeszközök, ima, s csendes, halk beszédű kanalazás — puritán méltóság minden mozdulat és szó ... Vonalazott rend a kicsinyke
