Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Turczel Lajos: Babits Mihály szlovákiai kapcsolatai

Mécs László levele 1941. jún. 25-én, tehát alig néhány héttel Babits halála előtt íródott. A patetikus hangot használó levélíró Babits-tanítványnak nevezi magát, bár — mint írja — tudja, hogy a mester rossz véleménnyel van költeményeiről. A továbbiakban — katolikus papnál természetes magatartással — arra kéri a nagybeteg Babitsot, hogy gyónjon meg. A zöld tintával írt levélhez — melynek margóján és alján Babitsné rosszalló megjegyzései olvashatók — Mécs a Motorhiba c. versét is mellékelte.

V.

Két háború közti sajtónkban csak igen szórványosan találkozunk Babits írásaival. A Magyar Írás folyóirat például semmit sem közölt tőle, a Magyar Újság (1933—38) pedig

— mely sűrűn hozta Karinthy és Kosztolányi dolgait — alig valamit. A legtöbb közlés a szlovák állam idején megjelenő két napilapban, az Esti Újságban és a Magyar Hírlapban található. A Magyar Hírlap — mely a költő halála utáni évben indult — már az első számában (1941. XII. 14.) egy háborúellenes verset hozott tőle (Talán a vízözön), és 1942—44 között 15—20 további írását közölte, köztük olyan verseket, melyek az emberiesség eszméit nagy erővel sugározták. Megemlíthető az is, hogy az első világháború utáni években A Reggel egyebek közt olyan verset hozott tőle [A jobbak elmaradnak), mely a magyarországi ellenforradalmi rendszert a barbársággal azonosította (A Reggel, 1922. IV. 25.).

Az eredeti Babits-közlések csekély mennyiségével szemben meglepően nagy a Babitsról írt cikkek és kritikák száma, amiről az olvasó ennek az írásnak utolsó részében, az ottlévő részleges bibliográfiából meggyőződhet. És ami a legjelentősebb: Babits- irodalmunkban egészen kiváló írások is akadnak. Az a tanulmány például, melyet Peéry Rezső Az európai irodalom történetéről írt, eléri az akkori magyarországi Babits- irodalom legjobb színvonalát. Nívósak Dobossy László, Egri Viktor, a fiatal Komlós Aladár, Szalatnai Rezső és Vass László publikációi is, s diákos nagyotakarásukkal- tudálékosságukkal együtt érdekesek, rokonszenvesek az egyetemista Vajlok Sándor és Zapf László dolgozatai. A figyelemre méltóbb írásokból összeállított szemelvény-váloga- tásom Csehszlovákiai magyar írók Babitsról 1918 és 1945 közt címmel az Irodalmi Szemle mostani számában olvasható. Kár, hogy az itteni hozzá nem férhetőség miatt nem tudtam szemelvényt hozni Dobossytól s Komlóstól. 1945 utáni Babits-irodalmunkat

— mely mennyiségileg nagyon jelentéktelen lehet — eddig még nem mértem fel, de ki kell emelni belőle Koncsol László szép és nagyszabású verselemzését a háborúellenes Babits-költészet kimagasló darabjáról, a Fortissimóról (lásd Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Brat. 1978, 112—130.).

Külön kell szólni Fábry Zoltán Babits-kapcsolatáról, amelynek az 1945 előtti sajtónkban kevés nyoma van. Fábry 1919-ben egyetemi hallgatójaként ismerte meg a költőt, és lelkesen jegyzetelte Az irodalom elmélete címen tartott szemeszteres előadását, melyet aztán napjainkban nagyrészt az ő jegyzeteinek segítségével rekonstruáltak és adtak ki. Nagy tiszteletével és szeretetével lehet magyarázni azt, hogy későbbi harcos irodalompolitikai írásaiban — melyekben Karinthyt, Kassákot, Kosztolányit, Móriczot és a Nyugatot gyakran és hevesen támadta — Babits név szerint csak egyszer-kétszer említődik fel. Külön tanulmányt 1945 után sem írt róla, de néhány alkalommal hangsúlyozottan kiemelte nagyságát és humanizmusát. Az Antisematizmus c. tanulmánya első fejezetében (A humánum műfaja) például így ír róla, és mellesleg ezekkel a soraival kimondatlanul anullálja rappista korszakának több túlzását: „1919-ben, amikor a Magyar Tanácsköztársaság egyetemi katedrát biztosított Babits Mihálynak, a költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadását. Hallgatója voltam. És nemcsak én, nemcsak mi, tanítványai, a magyar szakosok, de egész Budapest irodalmi értelmisége. A nagy Xl-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Olyan nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni. Ha ma visszagondolok e feledhetetlen órákra, mintegy öszegezően egyetlen mondat visszhangja cseng és éled bennem: A költő, a nagy magányos. — Akinek füle van a hallásra, az Babits axiómájából félreérthetetlenül kiérzi, hogy a hangsúly a »nagy« szócskára esik Nem akármilyen magányról és magányosról van itt szó... Ez a magány nem arisztokratikus elkülönülés, elitgőg vagy sznob attitűd, nem l’art pour l’art és