Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - KRITIKA - Balla Kálmán: A remény könyve

a tagadás könyvének nevezhető Éleslövészethez, amely ugyancsak a „történetírás nehézségeivel” foglalkozott, a szükséges távlatot keresve erkölcsi és poétikai értelemben egyaránt. Az alkalmazott megoldást mostani regényébe is átmentette Grendel: kompozícióját — miként figuráit — arkhimédészi pontból mozgatja és szemléli. Az Eles- lövészetben ez a pont július 32-e, ezúttal pedig a harag napja. Mindkét nap rendkívüli az előzményekhez képest, illetve nem illeszthető azok sorába, ugyanakkor azonos a regény idejével: minden e napokon zajlik le és hangzik el az elbeszélő jelenlétében és/vagy szájából. (Ez a mozzanat már jelzi, hogy a regény nézőpontja külső a valósághoz képest.)

A Galeri időszerkezete mindazonáltal egyszerűbb előzményénél. Ha eltekintünk a szubjektív idők aránykülönbségeitől, két — tovább tagolható — fő síkra bonthatjuk: a harag napjának, valamint az emlékeknek az idejére. A regény szerkezeti váza is viszonylag egyszerű, keretesnek mondható, ezen belül az író egy-egy keresztmetszetben, mintegy nagyító alatt, egymás mellé helyezve vizsgálja részletesen „hősei” tudatát. (Megjegyzem, a nem túlzottan feszes kompozícióban már-már fölösleges a sehova sem kapcsolódó, anekdotaként ható Sághy- és Vilcsek-fejezet.) A figurákra összpontosító ábrázolás — nyilván nem véletlenül — megfelelője az író erősen fogalmi stílusának, amely nem annyira láttat, mint inkább a meglepőre, az ellentétre, a szokatlanra épít képileg és nyelvileg egyaránt: humora bizarr, legtöbb hasonlata groteszk, nyelve aforisztikus. Szép példa a nyelv és a világlátás kölcsönös meghatározottságára, illetve ennek írói tudatosítására és felhasználására! Itt említendő a szöveg gyors, pergő ritmusa, amely a hosszabb összetett mondatokban is érvényesül.

Kevésbé tömör, kevésbé „zsugorított” a Galeri szüzséje az előző Grendel-regényénél (gazdagabb, részletezőbb is ennek következtében). Kevesebb a távolítás is: kevésbé alkalmazza az ún. szabad függő beszédet (style indirect libre] a szerzői vagy az egyszerű függő beszéd helyett. Az Éleslövészet „több személyes” elbeszélőjének pedig több alterego felel meg a Galeriben.

Ez az egyszerűsödés nem valami hagyományos értelmű „teljességigény” következménye, nem jelez „társadalmi regény” megírására irányuló törekvést (noha a regény megvalósítja önmaga kompozíciós értelmű teljességét) — hanem a regény funkciójának sajátos felfogásából következik. Ennek a felfogásnak találó jelképe a Flexaret-gép, amelyet EL(beszélő) kezdő fotoriporterként szerez be. (És amely az „egyetlen reményt” jelentő tisztánlátásnak és történelmi emlékezetnek is szimbóluma.) Ez a fényképezőgép — azaz a regény — képezi a szükséges távlatot a történethez, a külső nézőpontot. A világ dolgai és eseményei nem állnak össze történetté, a regény teremti a történetet, mint ahogy a fényképfelvétel örökre egy képbe komponálja mindazt, ami egy bizonyos pillanatban egy bizonyos helyen együtt volt. (Grendel Eleslövészetbeli elbeszélője gyűlöli az olyan regényeket, amelyek azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy csupán elmondják a tőlük függetlenül is létező történetet.) A regény valójában az egyetlen alkalom az emberek szembesítésére, amire a valóságban sohasem kerül sor. Az emberek pedig ítélkeznek önmaguk fölött — a vallomásukkal. Csak le kell jegyezni, és egymás mellé tenni, mint Grendel a Galeri fejezeteit.

A regények tehát a harag napjának szerepét játsszák az életünkben: segítenek tisztán látni, és amit látunk, kimondani. Ez pedig — akár írás, akár fotó, akár életforma

— korántsem passzív magatartás, hanem, mint Grendel regénye rádöbbentett, az egyetlen remény.