Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Tóth László: Álom és ébrenlét között (versciklus)
A napraforgó lángja A szobában napraforgó mézsárga lángja lobog belekap a bútorokba könyvekbe képekbe átszínezi a szoba zárt terét az őrülten kavargó virágpor Kép Nyitott seb a Nap a semmi holt-hideg testén Megállapíthatatlan zubog belőle a forró fény Már bukdácsolunk már fuldoklunk Kettős lángnyelvet... Nem békülhetek immár magammal, Eteoklész és Polüneikész is én lettem, A hamvasztásomra gyújtott máglyán Kettős lángnyelvet szül majd a testem. Magamra maradtam Magamra maradtam, bizony nagyon magamra kint s bent. Társamul föl kellene támasztanom valamelyik istent. Az ember, már ... Az ember, már megértem, esőkben, napsütésben toporog a lét partján, a semmi leng két karján, s nézi, mintha istene karmesterként intene, de lám csak, mind a hatvan zenész, jaj, láthatatlan, s amit hallani, sem más: halhatatlan szélzúgás.
