Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Eléjük hunyorog valami homályos lámpa: a szerkesztőék. Hamarább jöttek, mint ők, a kitelepítések utáni első hullámmal zúdultak a városba. Az ember árva fiú, három pohár bor után reszkető szájjal József Attilát mondja: „Nincsen apám sem anyám”, szemérmes büszkeséggel így adja tudtul teorsát.

ősi módszerességgel ismerkedik a várossal, a széléről befelé haladva. A periféria kocsmáit veszi elsőnek: bemegy, megáll, rendel egy pohár italt, aztán keresi a mosolyokat — ittasokét is —, ha csak egy pillantással is, társulhasson valakihez.

Ez még a régi város, magyarázza, itt még hallani a magyar beszédet: bólint a mosolyok felé, aztán megy tovább. Siet, mintha esztendők levélküldeményeit kézbesítené. Bemegy a templomokba is, a boltozatot nézi sokáig, valami sohasem látott magasságot keresve.

Legényszálláson kapott szobát, nem sokkal azután megnősült; széles vaságya fölött Sztálin képe függ. Ha észreveszi, hogy akárki is megmosolyogja ezért, rendre utasítja.

Messziről jött a felesége is, kopott sarkú, így találta mondani egyszer a szerkesztő. Aki nézi, el is hiszi, hogy egyetlen cipőben talpalta végig az országot.

Egy fazék és egy tányér, ez a konyha és az ebédlő. Ide, a nap rövidke csendjébe sodródott a két új telepes: ülnek a vaságy szélén,. feszengenek, inkább a bőrükkel próbálnak mosolyogni, kényszeredetten.

A szerkesztő tettetetten kedves, folyton ül itt valaki. Alig vannak egyedül — mert ez a kis szoba a hasonló sorsúak panaszirodája. Pihenő, átszálló hely, meleg szó vagy legalább tanács reménye; a hasonló sorsok valami hihetetlen érzékkel keresik egymást.

— Melegedjetek meg, egyetek — mondja a szerkesztő. Karjának széles mozdulatával kíséri szavait, kört húz köréjük, az együvé tartozás vonalát. Fölény is van a szerkesztőben, az első fiú magabiztossága, az első telepes gyakorlottsága, kicsit mutatja is magát, mert érzi, a két ember terhet hozott magával.

— Egyetek káposztát — mondja az asszony. Mosolyog is halványan, megadással, ő jobban érzi az emberi kiszolgáltatottságot, s már tudja, hogy az ilyeneket rossz pillantással sem szabad bántani.

Szégyenkezve, szótlanul esznek, egy lábasból, néznék az edényt, de arra is kicsi; a bőrönd most az asztal mellől néz kutyaszemeivel.

— Nálunk a káposzta , ünnepi étel — mondja mentegetőzve a szerkesztő felesége.

— Enélkül nincs is vasárnap.

— Otthonról mi hír? — kérdi a szerkesztő.

— Tőlünk várnak újságot, aggódnak, anyám folyton azt írja, értelmetlen, amit teszünk — mondja ingerülten a tanár felesége. — Kilincselünk, járkálunk, egy darabig érdekes, de mi lesz aztán? Azt sem tudjuk, mi lesz aztán? Az állomási váróteremben mégsem lakhatunk. Biztatnak, beszélnek hozzánk, ez minden. Idegenek vagyunk itt, ki vagyunk szolgáltatva, nem is tudom, mire várunk.

— A forradalom megoldja a lakáskérdést, az elvtársak komolyan foglalkoznak az üggyel — kezdi fölfelé nézve a szerkesztő. — Most, a győzelem után minden csak idő kérdése; legyetek türelemmel, mindenre lesz megoldás... Az is baj, hogy sokat teketóriáznak, az élősködőket és a kispolgárokat szerintem ki kell telepíteni a városból, a dolgozóknak kell a hely ... Itt más megoldás nincs. Elég volt, a történelmi hordalékot el kell takarítani, le kell magunkról vakarni az emberi koszt, túrják a földet ők, őrizzék a teheneket a fehéringesek, emelgessék a zsákokat... Tudják meg...

Felemelkedett kissé, ahogy beszélt, előrehajolt, jobb kezével kimérten gesztikulált, ahogy a Sztálint alakító színészektől látta.

A többiek hallgatták, a szerkesztő minden szavában harag volt, indulat — régi nagy dühöket öntött ki magából. Előadást rögtönzött, egy görcs volt minden mozdulata, kiáltás, önmaga bátorítása is.

Kint már szürkült, a padlásszoba ablakát nézték a beszéd szüneteiben, onnan várták a folytatást.

A szerkesztő minden szóval pappá változott, igazságot hirdető prédikátorrá, s beszélt minden jelenlevők helyett. Egy képesújságot kotort elő az asztal újsághalmazából; első oldaláról a generalisszimusz nézett rájuk.

— Én hiszek ennek az embernek, én hiszek Sztálinnak... Tudós is, politikus is, óriás szellem. Neki köszönhetünk mindent; gondolkodjatok, mi volt itt néhány éve.