Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Ozsvald Árpád: Valahol otthon (vers)
OZSVALD ARPÄD Hozzuk a maroknyi földet, szíve lüktet tenyerünkben, diófák némasága, drótozott virágcserepek a kerítés hegyén, micsoda meddő várakozás, aztán elmenni úgy, hogy vissza soha többé ... (Jegenye-sóhaj a nyári szélben.) Hozzuk a vízzel teli kancsót, alján a régi kutak álma pihen, a csodamadár már nem iszik belőle, alkonyi csendben a vízimalmok muzsikája úszik a patakban. Tornyozott párnákon, dunna-rengetegben forgolódunk világos reggelig, a nagy fali tükör kérdőn tekint ránk, rég látta már borostás arcunk, idegen férfi néz ki az ablakon. Hozzuk a frissen sült, foszlós mákoskalácsot, melegedik mellette a hunyó lelkiismeret; rézkrajcárok fényesednek zsebünkben, fületlen gombok, színes agyaggolyók, ugrándozik a halnyelű bicska tavasszal a fűzfa-ágak derekán, cserebogár húzza, erőlködve a cérnagurigát, országokat hasít a puha földben a bicska éle, és valahol otthon eszünkbe jutnak elfelejtett, halálos komoly játékaink. Valahol otthon
