Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Negyedszázados az Irodalmi Szemle
Dobos László NEGYEDSZÁZADOS AZ IRODALMI SZEMLE Első felelős szerkesztője voltam... Az emlékező gondolat előbb a színeket, s a hangulatokat veti felszínre, aztán behatárol és fokozatosan kinagyít. Illyés Gyula mondja ... „a férfikor — hogy az öregséget ne mondjam — az ifjúságból való száműzetés”. Eszerint az idő száműzetéséből írok már, de többesszámra kell váltanom, ha a valót akarom mondani, mert az Irodalmi Szemle nemzedékem és környéke küzdelmének eredménye; és érdeme. A háború utáni első nemzedék vagyunk, harmincas születésűek, életünk nagy kulisz- szál a háború, s a háború utóideje, politikai megszületésünk az ötvenes évekre esik: első ránézésre könnyen befogható időszakok, valójában súlyos, ellentmondásos események sora — sok rétegű idő. „Két kor mezsgyéje”, gyermek és ifjúkorunkat választóvonal átlózza: mezsgye, világ itt, s világ amott is. Hozzuk egy megvert világ élményét, emlékét, bomló értékrendjét (nosztalgiáját), de belénk nő egy más, egy új világ reménye és illúziója is. Tizenéves értelmembe az emberi lét elemi fogalmai tapadnak: élet, halál, megmaradás, kenyér, otthon, haza. Huszonévesen az emberiség sorsát befolyásoló tételek foglalkoztatnak: háború, béke, vereség, győzelem, társadalmi igazság, szocializmus ... A két világ élménye életünk egyik nagy, talán halálig tartő feszültség forrása. Nagy jelentésű szavak, a történelem egyféle monumentalitása, nagy erők felvonulása és megütközése háborúban, s a háború utóidejében. Az erő jelenléte mindig és mindenütt: mindmáig. Nemzedékem a történelmi méretű megütközések színteréről jött, az események érlelik bennünk a korszakváltás történelmi hangsúlyát: az új világ, az új ember, az új társadalmi struktúra, az új emberi viszonyok megteremtésének a vágyát és szándékát. Tehát nem folytatás, nem folytonosság, nem a megélt idő korrekciója, hanem egyértelmű hangsúllyal: a teljesen és mindenben új. Az új társadalmi kibontakozás egybeesik nemzedékünk indulásával. Az indulás, a kezdés az ötvenes évek elején a csehszlovákiai magyarság életének kulcsszavai. Egyéni és közösségi korélmény. Egy rendkívüli, s talán ismételhetetlen állapot, nem volt bűnünk, nem volt bűntudatunk, a felszabadultság, a bizakodás a remény, a tenni- akarás — egymást erősítő pozitív érzések sora. Jogban éreztük magunkat. Szellemi hadiállapotban éltünk; a csehszlovákiai magyarságnak nem maradt számottevő értelmisége, nincsenek tanítók: meghúzódott nyugdíjasok, gyerekemberek, hetek alatt képzett tanfolyamok, pedagógiaérzékeny más foglalkozásúak állnak a padok elé. Kialakul egy különös ember, a nemzetiségi „mindenes”: a szellem emberének itt több alakja van. A pedagógus, a tudós, író, újságíró, szerkesztő, a szakember itt népművelő is: több is, kevesebb is önmagánál. A népművelés, a műkedvelő népművészeti mozgalom nemzetiségi műfaj: közösségszervező: a nemzetiségi kultúra tömegbázisa, nyelvi bázis. Oj útvonalak, új centrum, Pozsony. A nemzetiségi intézmények alaprakásának ideje ez, az intézményesedés első idősávja. Sajátos közművelődési és kultúrközpontú nemzetiségi struktúra alakul, amely már a szocialista társadalom művelődési intézmény- rendszeréhez igazodik. Példája ennek nincs. Egy tabula rasa állapot. Iskolák, lapok, a népművelés szervei — mindmegannyi kristályosító pont. A cselekvés az akkori évek legjellemzőbb fogalma. Mindez felemelő érzés. Hasznosnak és szükségesnek éreztük
